2017. november 30., csütörtök

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 02.

Folytatás :)
Szerző:           xxslashxx
Cím:               De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:       16
Szereplők:      Bill, Tom
Műfaj:            slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. szeptember 15.



Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.

Este...A legtöbb családban ez az időszak a kellemes együttlétet jelenti. Vidám gyerekek ülnek a konyha asztalnál és várják, hogy édesanyjuk finom vacsorát tegyen le eléjük, miközben apukájuk vicceit hallgatják. Béke és melegség mindenütt.
Legalábbis, én így képzeltem a tökéletes estét. Amiben talán sohasem lehetett részem. Régen, mikor még apa velünk élt, voltak jó hangulatú vacsorák. Azóta eltelt pár év, az évek múlásával és Gordon megjelenésével pedig lassan minden emberi kihalt a házból. A melegség, a barátságosság, a kedves szavak, a gőzölgő tea illata vagy éppen a friss kalácsé. Mióta anya ilyen későn járt haza és mióta elkezdődött ez a mocskos viszonyom Gordonnal az esték többnyire csendben teltek.
Tom és Gordon is elvonult a szobájába, ahogy én is a szobámban ültem, vergődve a saját magányom és szégyenérzetem ketrecében.
Készültem a következő tanítási napra, már amikor oda tudtam figyelni és nem az undor töltötte el a lelkemet Gordon irányában.
Most sem volt másképp. Csak bámultam a matematika füzetem kockás lapját és a mindenféle
egyenleteket. Nem értettem és nem is érdekelt. Lüktetett a halántékom és fáztam. Szerettem volna most nem egyedül lenni. Egy jó szót hallani, egy kedves arcot látni.
Régebben Tom gyakran átjött hozzám, hívni sem kellett, ott termett magától és beszélgettünk. Mindenféléről. Jó volt vele. Még kicsik voltunk és gondtalanok.
És ugyanolyanok. Lehet, hogy ez a hasonlatosság tévesztette meg anyát is, mikor az általános iskola befejezése után ugyanabba a gimnáziumba íratott be mindkettőnket.
Úgy vélte ikrek vagyunk, és ugyanaz jó mindkettőnknek. Nem kérdezte mit akarunk, mi a vágyunk. Hiba volt a döntése. És ez már az első hetekben kiderült. Tomnak nem tetszett az iskola, az osztály. Gyűlölte az egészet. Már az első héten összeverekedett az egyik, magát nagymenőnek képzelő gyerekkel.
Aztán elkezdett kimaradozni. Én persze falaztam neki. Együtt indultunk iskolába, de ő egész nap az utcán lógott, aztán tanítás végén találkoztunk és együtt jöttünk haza. Hetekig ment ez az egész. Nagyon rossz volt, hazudoztunk anyának, de neki nem tűnt fel. Elfoglalt volt és nem ért rá gyanakodni. Anya azt hitte minden rendben és Tom is azt mondta egy ideig jó így, aztán majd lesz valahogy. Hiába kértem, hogy mondja el az igazat, mérgesen felcsattant olyankor. Aztán kiderült minden. És anya végre figyelt ránk. Igaz, ordítozott, csapkodott és csúnyákat mondott, de legalább volt pár perc mikor nekünk szentelte minden figyelmét.
A vita közben Tom elmondta mit szeretne és anya ennek megfelelően cselekedett. Átíratta egy kicsit messzebb lévő iskolába, ahol szakmát lehet tanulni.
Így kerültem messzebb és messzebb az ikertestvéremtől. A szoros kapcsolat kezdett mindinkább felbomlani. Tom nem kereste a társaságomat, lettek új barátai, akikkel nagyszerűen érezte magát.  A nagy beszélgetések pár mondatos párbeszédekre korlátozódtak. Nem csoda, hogy Tom nem is sejtette mi a helyzet velem. Viszont változott. Levetkőzte a gyerekességét és sokat komolyodott. De nekem teljesen mindegy milyenné lett, vagy milyen volt. Hiányzott...nagyon is.
Jaj, Tom! Ha tudnád, milyen magányos vagyok! Nem bírtam a házi feladatra koncentrálni, a fejembe éles fájdalom hasított, de annyira hogy a szemem is könnybe lábadt és zavart az éjjeli lámpa fénye. Felálltam az asztaltól és kisétáltam a folyosóra. A szokásos nyomasztó esti csend fogadott. Gordon földszinti szobájából a tv hangja szűrődött ki.
A gyomrom felfordult, ha csak eszembe jutott, hogy ma is mit csinált velem és égni kezdett az arcom. Megszédülve nyitottam be a fürdőszoba ajtaján és belém szorult a szusz. A torkom összeszorult attól, ami a szemem elé tárult.  Váratlanul ért és sokkolt a dolog, erre nem készültem. Tom állt meztelenül a zuhany alatt. A víz csobogásától nem hallotta, hogy bejöttem. Nem mertem megmozdulni csak bámultam, mint aki kővé vált. Régen láttam már ruha nélkül és ez most valahogy felkavart.
Milyen tökéletes volt a teste…És ahogy a vízcseppek végigperegnek rajta, még szebbnek látszott...Te jó Isten...de csodálatos...
Álltam ott földbe gyökerezett lábakkal és liftező gyomorral, levegő után kapkodva. Kimehettem volna, de nem tettem. Teljesen a látvány rabja lettem. Valahogy vonzott, mint a mágnes. Mi a franc ütött belém? Undorodnom kellene bármilyen férfi test puszta gondolatától is...Mégis izgalom futott végig rajtam, ahogy néztem ikremet. Tiszta izzadtság lett a hátam, ahogy a szemem egy bizonyos pontra vándorolt. Tom ágyékára. Megbabonázva néztem és csodálkoztam önmagamon. Mégis, mi van velem?! Tom hirtelen elzárta a csapot és ekkor észrevett. Nem esett zavarba. Én viszont annál inkább, villámgyorsan kaptam el a tekintetemet róla.
-Hát te?- mosolyodott el.
-Tom...- suttogtam. Nem jött ki értelmes mondat a számon. Még mindig a kilincset szorongattam.
-Na, mi van Bill? Mit szeretnél mondani?- lépett ki Tom a zuhany alól és lassan emelte magához a törölközőt. Én meg próbáltam mielőbb összeszedni széthullott önmagamat.
Mondanom kellett volna valamit, de az agyamat mintha kiürítették volna, egyre csak Tom számomra hihetetlenül vonzó testének képe ugrott be és semmi más.
A párás tükörre sandítottam majd a szemem sarkából ismét Tomra, aki közben már megtörölközött és elkezdett öltözni. Valamelyest megkönnyebbültem, a gyomromból eltűnt a görcs, már a homlokom sem tüzelt annyira, az a lüktetés, ami végigszaladt rajtam kezdett alábbhagyni.
-Nem is tudtam, hogy itthon vagy.- nyögtem ki nagy sokára, hogy ne tűnjek még ostobábbnak.
-Miért?! Szerinted hol a fenébe kellene lennem? - kérdezett vissza kissé gúnyosan Tom majd immár felöltözve, a szobája felé indult. Magam sem tudom miért, de követtem, mint egy kölyökkutya. Nem szólt semmit és még csak nem is csodálkozott ezen. A szobájába érve rám törtek a emlékek. De régen nyitottam már be hozzá! És semmi sem változott. Ugyanaz a rendetlenség fogadott, mint amikor utoljára ebben a szobában jártam.  Hát igen, van amiben testvérem nem tud megváltozni! A nyitott ablakon át  hűvös levegő áramlott be és felhallatszott a közeli főút forgatagának zaja.  Leültem az ágya szélére. Közben Tom az ablakhoz ment és rágyújtott.
-Minden oké amúgy?- kérdezte váratlanul a füstöt hosszan kifújva.
Felkaptam a fejem. Most mire akart célozni?
-Ezt hogy érted?
-Elég érdekesen viselkedsz mostanában. A konyhát is majdnem felégetted. Mindig csak álmodozol, nézel a semmibe. Mint aki nem ezen a földön jár. Mi a kurva élet lett veled, Bill?! - nézett rám dühösen Tom. Istenem! Bárcsak elmondhatnám neki, de nem lehet…Ezt nem...
Felpattantam az ágyról és mellé sétáltam.

-Kérsz?- tartotta elém a füstölgő cigarettáját.
-Nem kösz.- ráztam a fejem és kicsit hányingert kaptam a cigarettafüsttől. Gordon is mindig rágyújtott az együttlétek után. Igen, ott szívta az undorító cigijét a hátam mögött, miközben végig engem nézett. Tudtam. Éreztem a tekintetét a hátamba fúródni, mint valami éles kés.
Tom vállat vont és ismét beleszívott a cigarettába.
-Mi van az iskolában?- kérdezett újból.
Értetlenül pillantottam rá. Mi ez a nagy kérdezősködés?
-Semmi...utálom...- dünnyögtem, majd szemem a függönyre, aztán az előttem elterülő már sötétbe burkolózott városképre szegeződött.
-Hé, már te is? Én már a legelején megmondtam, hogy az az iskola tré! Azért nehogy lógni kezdj, mint én! Anya akkor irtó dühös lesz.- ikrem arcán mosoly suhant át.
-Ha Andreas nem lenne ott, azt hiszem én is elkerülném messze az iskolát. Gyűlöletes egy hely, nem tudok ott megszokni és én egész mást szeretnék csinálni. - jelentettem ki.
-Nocsak és mit?- kérdezte kíváncsian Tom.
-Azt hiszem szívesen lennék ápoló. Például gyerekek mellett. Nincs szebb, mint egy kisbaba születése.- feleltem.
Régi tervem volt ez, de még senkinek nem hozakodtam vele elő. Tom megdöbbent. Kis ideig nem is szólalt meg. Elszívta a cigarettát, a csikket kidobta az ablakon és úgy tűnt, hogy valamin nagyon gondolkodik.
-Ezt nem hittem volna rólad tesókám. Tényleg szép, amit mondasz, ott lenni és látni a kezdeteket, de tudod, az ilyen kórházas dolgokhoz sajnos hozzátartozik a halál is. És szerintem te azzal nem birkóznál meg.- mondta egyszer csak.
Ezen a komoly mondatán meg én döbbentem meg.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen felnőttes az észjárása! Nem tudtam mit reagálni hirtelen. Csak néztem rá, ő meg rám. Évek óta nem néztem meg jobban Tomot. Nem is tudom miért, talán mert nyakig merültem a saját nyomorúságomban.
Ikrem külsőleg is kicsit más lett. Jóképű. És egészen férfiasak lettek az arcvonásai...Ismét úgy éreztem magam, mint amikor rányitottam a fürdőszobában. Pedig már volt rajta ruha, mégis kegyetlen izgalom tört rám. És már semmit sem értettem. Legfőképpen magamat nem. Miért ver így a szívem tőle, miért környékez az ájulás és önt el ez a furcsa, egyszerre rossz és jó érzés? Miért nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról? És ő miért bámul rám szintén? Vettem egy nagy levegőt és minden erőmet összeszedve az ablak felé fordultam. Valami szorította a mellkasomat, a légcsövemet. Nem volt rossz. Csak kényelmetlen...
-Igazad van Tom. A veszteségeket mindig rosszul viseltem. - suttogtam és apa jutott az eszembe. Az utolsó délután, amikor velünk volt. Ahogy dobálta be a ruháit egy utazótáskába és mi Tommal kérleltük, hogy maradjon, de ő könnyekkel a szemében csak egyre azt hajtogatta, nem teheti.
Anya pedig ott állt a szoba ajtajában karba tett kézzel, arra várva, hogy apa végleg elmenjen. Emlékszem az arcán fölény volt, győztes mosoly.
-Apa jár a fejedben neked is?- kérdezte ekkor Tom.
Bámulatos volt, hogy néha még mindig egyazon dologra gondolunk szinte egyszerre. Bólogattam. Tom kicsit közelebb jött hozzám. A karunk összeért az ablakpárkánynál.
-Igen. Alig találkozunk, amióta felköltözött a városba. Hiányzik. Néha mindennél jobban szeretnék vele beszélni.
-És miről? Csak nem titkolsz valamit? - vágott a szavamba ikrem.
Kicsit megszédültem. Már megint ez a faggatózás, amitől rettegni kezdtem. Néha olyan érzésem volt, hogy Tom sejt valamit Gordonról és rólam.
 -Titkolni? Én? Ezt mégis honnan veszed? - dadogtam és elfogott az idegesség.
Tom ismét elkezdett bámulni. Áthatóan. Mint aki belelát a fejembe. És közben mosolygott. De nem tudtam mit kezdeni ezzel a mosollyal. Egyszerre volt izgató és zavaró is.  Kezdtem elvörösödni és összekavarodni. Most nem úgy nézett, mint ahogy egy ikertestvért kellene. Kihívóan mustrálgatott. Zavarodottan sütöttem le a szemem, hogy elkerüljem ezeket a pillantásokat és a mosolyát, amik amellett, hogy kissé idegesítően hatottak, felforralták a véremet.
Tom pedig hirtelen a hátam mögé került, karjai bilincsként fonódtak össze derekamon.
A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, ő pedig a nyakamhoz hajolt, elsimította onnan a hajamat és ajkát végighúzta rajta. Beleremegtem. Ilyet még sohasem csinált velem az eltelt évek alatt.
-Fölösleges tagadnod. Tudom a titkodat...- mondta halkan.
Szinte suttogott. Bennem pedig egy szempillantás alatt megfagyott a vér.
folytatása következik...