Hello!
Tudom, nagyon elhanyagoltam a blogolást, de nagyot változott az életem mostanság és jó oka van, hogy ismételten keveset hallotok felőlem.
Az ok neve, Gergő és augusztus 24.-én született :D <3
Viszont nem örökre váltam kámforrá, bár sok időm most nincs, ahogy tudok, jövök és hozok régieket. Meg majd lesz új rész is, nem tudom, mikor. De lesz. Ezt megígérem. Köszönöm a türelmet, imádlak titeket.
Szerző: xxslashxx
Cím: Láz
Korhatár: 18
Szereplők: Bill, Georg
Műfaj: slash
Figyelmeztetések: F/F, under age erotica, szexjelenet, túlzott romatika, szomorú befejezés
Publikálva: 2010. július 1.
Október környékén jött az iskolába, egy alsóbb osztályba. Sosem felejtem el, amikor először megláttam a suli folyosóján szembejönni
velem. Nekem egyből feltűnt. Nem, csak azért mert egy pár száz lelkes falucskában az
emberek többnyire ismerik egymást legalább látásból és rögtön észreveszik az új
arcokat, hanem mert különös volt, szokatlan, nem olyan, mint az itteni emberek.
Érdekes haja volt, feketében járt és piercinget viselt, amit az itteniek
aligha. És úgy viselkedett, ahogy itt nem megszokott. Itt minden ember próbált
nyílt maradni, itt általános volt a pletyka, a rosszindulat, ahogy egy kis
közösségben ez szokás.
Köszönni kellett mindenkinek, ha az utcán végigmentél, udvariasnak lenni,
mosolyogni és ezerszer is válaszolni a hülye kérdésekre a tanulmányaimat illetően,
és hogy mi akarok lenni később.
Gyűlöltem én is, de ebbe születtem és halvány volt csak az esély, hogy ebből
valaha is kiszabadulhatok. Utáltam, de ez volt az életem.
Ő viszont nem illeszkedett be. Talán mert nem is akart, talán mert nem tudott.
Fogalmam sem volt róla, miért olyan csendes, miért nem beszélget az
osztálytársaival, miért üldögél mindig egyedül az iskolaudvaron, vagy az
ebédlőben.
Ő sosem ment haza a többiekkel együtt, mindig egymagában indult el. Nem vett
részt az osztálytársak által szervezett összejövetelekben. Mindig egyedül
láttam...
Valahol én is magányos voltam, de én választottam, hogy így legyen, azért mert
elegem lett az idióta osztálytársakból, akik éveken keresztül csak
marháskodtak.
Belefáradtam a gyerekes játékaikba, amikben talán régen benne voltam, de aztán
kezdtem megkomolyodni.
Ám az osztály legtöbbje mindig ugyanazon a szinten maradt. Fárasztóak és
idegesítőek voltak számomra. Igyekeztem kitérni előlük és tanórák után mentem haza,
mert nem éreztem értelmét a maradásnak. Nem lelkesítettek az idétlenségek, nem
tudtam nevetni rajtuk, időpocsékolásnak véltem és így értelmetlen volt több
időt az osztálytársakkal tölteni.
Le is néztek miatta, de nem hatott meg. Érdektelen helynek tartottam az egész iskolát
és az ott tanulókat is. Egészen addig az októberi napig, amíg nem találkoztam
vele...
Olyan furán éreztem magam, amikor először megpillantottam...Ilyet még nem tapasztaltam.
Talán mert eléggé úgy nézett ki, mint egy lány és mert annyira nem illett ebbe
a lepusztult falusi iskolába. Jött velem szembe én meg csak álltam ott, mint
akit villámcsapás ért és még akkor is ott szobroztam, miután már nem volt a folyosón.
Titokzatos volt és az is maradt. És hetek teltek el, de az új gyerekről senki
nem tudott meg semmit. A szomszédok, az utcabeliek, az osztálytársak sem....A
család elzártan élt az itteniek kíváncsi szemei elől. A helybelieket
idegesítette ez a dolog, így mende-mondák születtek róluk. Azt beszélték, hogy
a fővárosból jöttek. Hogy van még egy gyerekük, aki viszont nem lakik velük és
aki állítólag javítóintézetben van. Arról is szólt a pletyka, hogy az apa eléggé
iszik. De erre nem volt világos bizonyíték. Az iskolában is csak egy valamit
tudtak róla biztosan, a nevét.
Bill Kaulitz...
Bill...
Mikor a folyosón meghallottam egyből nagyot dobbant a szívem. Milyen különleges
név.... Itt senkinek sincs különleges neve, itt mindenki tök átlagos. Beleértve
engem is. Kezdtem úgy vélni, hogy ő a legérdekesebb ember, akit valaha is
láttam. Bill megjelenésével az én életem is kezdett megváltozni. A sok kretén tanuló után izgalmasnak találtam
őt és kifejezetten vonzónak. Igen a vonzó volt az első szó, ami eszembe jutott
róla. Ijesztő volt ezt beismernem.
Elkezdtem bámulni. Persze nem feltűnően, de kerestem az alkalmat, hogy
láthassam, ha csak egy pillanatra is.
Ez nem volt nehéz a folyosón, udvaron, ebédlőben mindig megtaláltam. De
közeledni nem mertem hozzá. Pedig százszor is elképzeltem milyen lenne lazán
levágódni mellé hogy: "szia mizujs,
a nevem Georg, beszélgetünk"?!
Elméletben könnyű volt, gyakorlatban mégsem ment.
A barátja szerettem volna lenni, nagyon kíváncsi voltam rá, minden nappal egyre
jobban.Tudni akartam ki ő, honnan jött valójában, igazak e a pletykák amiket
róla mondanak. És azt is mitől olyan gyönyörű...Bár erre magamban kellett volna
keresnem a választ.
Teltek a hetek és nem történt semmi.Lassan október vége felé jártunk, a tél itt
kopogtatott az ajtón, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz, ami
kifejezetten idegesített, a gondolataim csak körülötte jártak és heves szívdobogás jött rám mikor megláttam.
De ugyanakkor jó is volt ez. Bár nem értettem magam...Én sosem vonzódtam a
saját nememhez. Kétségbeesve harcoltam az ellen hogy homoszexuális lennék. Mert
benne nem egy fiút láttam, számomra nemtelen volt szinte. Egy embert láttam, ha
végignéztem rajta, egy csodálatosan, felkavaróan és rejtélyesen szép valakit.
Úgy éreztem minél előbb kapcsolatba kell kerülnöm vele.
A számát nem volt nehéz megtudnom, egyszerűen felhívtam a tudakozót és kész. A
dolog e része tehát el volt intézve.
Inkább azt nem tudtam, hogyan tovább? Felhívjam?! És mit mondjak, hogy ne
nézzen totál idiótának?! Minden nap ezen gondolkoztam, miközben nem
tévesztettem szem elől. Biztos nem látta, de állandóan figyeltem.
Láttam, hogy gyakran céltáblája az osztálytársai vicceinek. Aminek az oka az lehetett,
hogy nem kapcsolódott be az itteni szokásokba és nem árult el magáról szinte
semmit, a helybeli fiúk azt gondolhatták, lenézi őket.
Én viszont úgy gondoltam más állhat a háttérben, de ezeket az egyszerű és
maradi felfogású embereket nehéz lett volna erről meggyőzni.
Sajnáltam Billt...
Nem védte meg magát, igazság szerint nem csinált semmit. De miért baj az ha
valaki eltér az átlagostól, miért gond ha valaki nem teríti ki a lapjait, ha
van magánélete és nem beszél az egész környék róla?!
Dühítő volt, hogy mindenki úgy érezte az új gyereknek kötelessége elmondani
mindent magáról és a családjának is kötelező a figyelem középpontjába kerülni,
máskülönben kiutálják.
Sokszor szerettem volna közbelépni mikor láttam, hogy szórakoznak vele. De
valamelyik tanár, vagy épp a becsengetés megmentette a helyzetet. Pedig én
akartam....De nem mertem...Lett volna rá bőven lehetőségem, mégsem csináltam
semmit. Semmit, amiről tudta volna, hogy egyáltalán a világon vagyok.
Egészen egy unalmas vasárnap délutánig, mikor is a telefonom kijelzőjét bámulva
feküdtem az ágyon és már fejből tudtam Bill számát, anélkül hogy akár egyszer
is hívtam volna. Annyiszor beütöttem a számokat, de sosem nyomtam meg a
híváskezdeményező gombot. Ez így nem állapot...ennek így nem sok értelme
van.... Mi van ha írok neki? Abban semmi rossz nincs ugye?
Rámentem az üzenetek menüre és bepötyögtem pár sort:
"Szerintem azoknak a fiúknak nagyon
nincs igazuk. Bírom, hogy olyan vagy amilyen...."
Pár másodpercig haboztam, majd a küldés gombra kattintottam... Aztán remegő gyomorral
vártam lesz e reakció. Nem kellett sokat várakozni rövidesen jött az sms:
"Szia! Ismersz?"
Gyorsan küldtem a választ:
"Látásból."
És vártam...de nem jött több üzenet én meg kezdtem elbizonytalanodni, hogy
talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész.
Éppen vacsoráztunk mikor megcsörrent a mobilom. Rohantam, hogy felvegyem és
megdöbbenve láttam, hogy Bill száma villog a kijelzőmön. Belém jött a félsz, de
tudtam fogadni kell a hívást. Vettem egy nagy levegőt.
-Igen tessék... - szándékosan nem mondtam a nevemet.
Nagy hallgatás a vonal végén, azt hittem leteszi, de nem, megszólalt.
-Az iskolába jársz? - csodálkozás volt a hangjában
Az én hangom pedig az izgalomtól remegett.
-Aha.- csak ennyit tudtam mondani.
Megint csend volt. Sokáig. Hosszú másodpercekig.
-És ki vagy?
-Tényleg akarod tudni? - tértem ki a válasz elől egy kérdéssel. Olcsó reakció
volt, de zavaromban nem tudtam, hogy is cselekedjek helyesen.
-Szeretném...Ha már te ilyen jól ismersz...- felelte.
-Nem ismerlek személyesen. Még nem beszéltünk sosem.- mondtam.
-És akarsz?
-Mit?- értetlenkedtem.Teljesen össze voltam zavarodva a gyorsan pörgő események
miatt.Eddig hetek teltek el egyhangúan. Nem történt semmi változás, most meg
állok a szobámban az ablak előtt és vele beszélek! Vele...
-Beszélgetni.- válaszolta.
Úgy láttam érdekelte, ki vagyok és mit is akarok pontosan.
-Igen. Jó lenne...
-Ha tudod, ki vagyok, azt is tudod, hol találsz meg...
-Hát persze, hogy tudom! - vágtam rá magabiztosan.
-Holnap? - éreztem a hangján, hogy mosolyog. Vagy valami olyasmi....
-Holnap...
A hívás megszakadt, de én még mindig az ablaknál álltam kezemben a mobilommal.
Ez volt életem legfurcsább telefonbeszélgetése.
Másnap teljesen nyugodtan indultam iskolába, nem siettem, elnéztem a kora
reggeli őszi ködbe vesző magas fákat, a házak ablakán lehúzott redőnyöket, az
ugató kutyákat, a szintén iskolába igyekvő ismerős gyerekeket.
Nem tudtam még,mit mondok Billnek, hogy fogok lazának és érdekesnek tűnni, de
nem voltam ideges.
Egészen addig a percig, amíg az iskola kapujában bele nem futottam. Nem tudta,
hogy én vagyok a telefonáló, én viszont majdnem elejtettem minden könyvet, amit
épp a kezemben tartottam és éreztem, hogy teljesen elvörösödök.
A nyugalom csak addig maradt velem, amíg meg nem láttam. Még jó hogy nem
hallotta, hogy kalapál a szívem...
Bill...még néhány óra és már nem mész el előttem ilyen közömbösen... Már lesz
köztünk valami...egy halvány kapcsolat. Már ismerni fogjuk egymást.
Az ebédlőben találtam meg nagyszünetben. Üres volt a terem, csak páran voltak
ott.
Bill ült az ablak előtti asztalnál és nézett ki az októberi bágyadt napsütésbe.
Ha lehet most még különlegesebb volt. Előtte az asztalon kinyitott tankönyvek
és ceruzák. De nem tanult. Csak nézett előre és a sárgásszürke napfény az
arcába világított.
A lépteim nehezek voltak, ahogy közeledtem felé, izgalom szorította a mellkasomat.
De nem fordultam vissza. Megálltam az asztal előtt. Lassan nézett rám.
-Szia. - mondtam és tök idiótának éreztem magam abban a másodpercben.
-Szia. Megismertem a hangodat.- mosolyodott el.
Még nem láttam mosolyt tőle, de kimondottan jól állt neki. Mi több egyenesen
szédítő volt. Magam alá húztam egy széket és leültem.
-Én Georg vagyok.- mutatkoztam be.
-Én pedig Bill...
-Tudom...- vágtam a szavába.
Újabb mosoly.
-És mit akarsz tőlem? Biztos van oka, hogy felhívtál...
Ez egy egyszerű kérdés lett volna, de alaposan bezavart.
-Ööhm, tetszik ahogy viselkedsz. Alaposan felkavarod az állóvizet.Feltűnő vagy.
Azonkívül mindenki totál ki bukva, mert baromira idegesíti őket, hogy nem
tudnak rólad meg a családodról semmit. Szárnyra keltek a pletykák...- beszéltem
össze vissza.
Meglepődve pillantott rám.
-Igazán?
-Ja, olyasmiket mondanak, hogy a fővárosban éltetek eddig, meg hogy van egy
tesód, aki javítóba került, és hogy az apád alkoholista...
Bill szája tátva maradt a csodálkozástól.
-Istenem.
Már éreztem, hogy nem szabadott volna ilyeneket mondani.
-De biztos nincs alapja. Tudod milyenek az emberek...
Kicsit hallgattunk.A földre szegeztem a tekintetem, de a szemem sarkából láttam,
hogy Bill néz.
-Szerinted tényleg ilyenek lehetünk?
-Azt gondolom, hogy ez igazán nem tartozik senkire.- vonogattam a vállam.
És Billnek tetszett ez a válasz, meg az is hogy nem faggatózni ültem oda hozzá.
-Köszönöm. - mondta váratlanul.
Csodálkoztam mit akar megköszönni, nem csináltam semmit.
-Mármint? - kérdőn néztem rá.
-Hogy ez a véleményed. Meg hogy szóba állsz velem. Hosszú idő óta te vagy az egyedüli,
aki nem kötekedik, hanem megpróbál beszélgetni.- válaszolta.
-Hát ez semmiség.Szívesen beszélgetek, ha van kedved.Én sem nagyon haverkodok
itt senkivel. Ugyanúgy egyedül vagyok, mint te és tudom, hogy ez néha nagyon
rossz. - mondtam neki.
Ekkor megszólalt a csengő, jelezve a nagyszünet végét. Pakolni kezdte a
könyveit.
Most láttam csak, hogy feketére vannak festve a körmei. Különös...nagyon is...
Soha nem láttam még hozzá foghatót életemben...
Közben elindultunk kifelé az időközben kiürült ebédlőből.
-Csak még egy kérdés, honnan tudtad a telefonszámom? - nézett rám és megállt a
folyosón.
Én is megálltam.
-Tudakozó.
Újabb mosolyt csaltam az arcára. Nem is rossz teljesítmény tőlem.
Ezzel a nappal és ezzel a rövidke beszélgetéssel kezdődött a barátságunk
Billel.
Másnap úgy mentem az ebédlőbe az ablak melletti asztalhoz, mint ha ez lenne a
törzshelyünk. Leültem, vártam hátha ő is jön. És jött. Aztán iskola után egy
darabon együtt mentünk. Közben beszélgettünk. Bár inkább én meséltem neki
mindenfélét. Ő meg hallgatta és láttam, hogy érdekelte amit mondok. Már nem
éreztem annyira kirekesztettnek magam az iskolában, nem siettem mindig úgy
haza. Sőt, inkább a nagyszüneteket vártam, hogy ismét leüljön velem szemben a
könyveivel és azzal a varázslatos mosolyával azt a napomat is jobbá tegye.
Mondtam neki mindent, ami az eszembe jutott, a környékről, az itt lakókról, az
iskolákról. Meséltem egyetlen és elbaltázott kapcsolatomról egy lánnyal, a szakításunkat,
amit én apám borosüvegével vészeltem át. A történeteimet fura mosollyal
hallgatta.
Ő maga nem nagyon mondott semmit. Láttam, hogy nem szeretné, ha kérdezősködnék
és tiszteletben tartottam. Pedig olyan sok minden érdekelt volna, de nem
akartam megbántani és nem akartam tönkretenni ezt a különös barátságot.
Igen, különös volt. És az érzéseim vele kapcsolatban, szintén azok voltak...Még
jó hogy el tudtam titkolni előle, hogy mindig szívdobogást kapok a közelében és
hatalmába kerít egy érdekes érzés, aminek hatása alatt legszívesebben
kimondanám: Bill te gyönyörű vagy nekem...és csak nézném azokat a csodálatos
szemeit, amikbe egész biztos elvesznék...Szó mi szó...nagyon nehéz volt vele
szemben higgadtnak lenni. De megtettem mindent, hogy így lásson.
Eljött a téli szünet és még mindig nem tudtam róla többet, mint a neve és a
telefonszáma. Mégis úgy éreztem, hogy ezer éve a barátom. A szüneteket
általában én otthon töltöttem a szüleimmel és majd meghaltam az unalomtól, de a
mostani szünidő napjai teljesen máshogy teltek. Mindennap találkoztam Billel és
egész álló délelőtt csavarogtunk. Aztán délután folytattuk. Elindultunk és mire
észrevettük magunkat már kint jártunk a faluból. De jobban is szerettünk az
erdőben sétálni, mint a faluban a sok helybeli megvető és csodálkozó
tekintetének kereszttüzében.
Jó volt a társaságában lenni és úgy éreztem ő is hasonlóképpen van ezzel. Az a Bill,
aki az iskolában sosem volt vidám, ha ketten voltunk felszabadultan
viselkedett. Bízott bennem...ahogy én is feltétel nélkül rábíztam minden
titkomat, néha már féltem, hogy unja a sok fecsegést és nem ismertem magamra, hisz
alapjában véve én is egy csendes fiú vagyok, de ha neki kellett mesélnem, akár
reggelig is mondanám...
-És hogy teltek az ünnepek? - kérdeztem egy karácsony utáni kora délután, mikor
Billel ismét az erdőben járkáltunk csak úgy cél nélkül.
-Igazán jól. Még fenyőfát is állítottunk pedig már évek óta nem tettük. - felelte
Bill és nekidőlt az egyik fának.
Hideg volt és hamar sötétedett, ráadásul leesett a hó és ez megnehezítette a közlekedést,
nem volt épp veszélytelen ott lenni ahol voltunk.
-Örülök. Akkor lassan megszoktok itt? Gondolom, azért más mint egy nagyvárosi
karácsony. - mondtam Billnek és lesöpörtem egy csomó havat egy fa ágáról aztán
zsebre dugtam a kezem.
-Képzeld még Tom is írt képeslapot. - szólalt meg váratlanul Bill.
-Tom?! - kaptam fel a fejem, ezt a nevet még nem hallottam tőle.
-Igen. Ő a testvérem.
-Nahát...van tesód...- mosolyodtam el.
Végre mond valamit magáról és a családjáról.
-Az ikertestvérem. - bólogatott Bill.
-De hisz akkor ugyanolyanok vagytok.
-Nem! Ő egész más, mint én. Nem lehetne minket összekeverni. Mások vagyunk
külsőleg és belsőleg is...- vágott a szavamba Bill és hirtelen elhallgatott.
Mint aki megbánta, hogy szóba hozta a dolgot.
Nem akartam bunkó lenni és kérdezgetni igy hát én is hallgattam és csak néztem
Billt, majd mikor a szívem már a torkomban dobogott a látványától,
elfordítottam a fejem.
-Rossz társaságba keveredett, nem járt be az iskolába, gyújtogattak és
rongáltak. Füves cigarettát szívott, meg gyógyszerre alkoholt ivott úgy
vezetett. Balesetet okozott...Bill szeme a távolba révedt, de láttam, hogy
eléggé megviselik ezek a szavak.
-Ne beszélj róla, ha nem akarsz. Én megértem, ha nem megy...
-De Georg! Azt hiszem jobb, ha kimondom, hogy nem pletyka, amiket rólunk
terjesztenek. Tényleg a fővárosban éltünk, amióta anya újra férjhez ment. Apámról
évek óta nem tudok semmit. Szerettük a nagyvárost. Jó kis család voltunk anya,
a mostohaapám Gordon, Tom és én. Csak Tom összebarátkozott ezekkel a fiúkkal,
akik belevitték a rosszba. Jó gyerek ő hidd el, csak azok a srácok voltak rá
nagyon rossz hatással. Most javítóintézetben van és még jó ideig ott is kell
maradnia. De azt mondja nem szörnyű hely, szakmát is tanulnak...Csak Gordon ezt
nem érti meg, ő haragszik Tomra, csalódott benne...és iszik...nem sokat, de
mindennap. És anya ezért sír meg Tom miatt is, nem tudja, de én látom milyen
sokat nézi a régi fotókat, amikor még rendben volt minden. És most már semmi
sem olyan, mint akkor. Hiányzik Tom...- Bill hangja itt elcsuklott.
-Sajnálom Bill!- mondtam neki gyorsan.
-Ezt még soha senkinek nem meséltem, de tudom, hogy benned bízhatok és jó végre
valakivel megosztani. - törölgette a szemét szaporán Bill.
Tényleg sírt...Felkavart, hogy így látom, de nem tudtam mit is tegyek.
-Hát persze! A barátod vagyok! - bólogattam hevesen.
Bill közelebb lépett hozzám.
-Ölelj meg! - kérte halkan.
Kicsit csodálkoztam, de azonnal és szó nélkül megtettem. Megöleltem. A kezem
végighúztam a hátán, de csak a kabátját éreztem meg a fának a törzsét, ami
közvetlenül mögötte volt. Váratlanul ő is megölelt, az összes haja az arcomba
került.
Elsimítottam onnan és a szemébe néztem. Tiszta könny volt és az arca is...
Az a csodálatos, gyönyörű arca. Megborzongtam, hogy ott van karjaimban,olyan
közel hozzám. Nem szólt csak nézett engem és egyre jobban ölelt. Az arcom
pirossá vált, a pulzusom nagyon sok lehetett és a fejemben valamiért Amy Lee és
Seether dala, a Broken szólt...
Összezavart. Teljesen. Azok az érzések csaptak belém, amikor először megláttam
és az amikor azon gondolkodtam miért is olyan nagyon szép. Ezt még most sem
sikerült megfejtenem, csak arra jöttem rá, hogy sokkal szebb, mint eddig
láttam...
-Igen a barátom vagy és ez olyan jó...- mondta egy idő múlva, de nem vette le
rólam a szemét.
-Szerintem is jó. A mi barátságunk nagyszerű.- helyeseltem és mást nem mondtam,
csak néztem és a gondolataim már nem is tudom hol szárnyaltak. De jó messzire
onnan, ahol épp voltunk.Túl mindenen, a fájdalmon, a múlt keserűségén, a család
széthullásán. Az arcom hihetetlenül közel volt az övéhez. De nem bántam...
-Georg nekem te több, is vagy mint egy barát. Sokkal, sokkal több. Ezt tudnod
kell...És kérlek, ne gyűlölj meg a tetteimért...- suttogta.
-Gyűlölni? Bill, miről beszélsz? Miféle tetteidért gyűlölnélek? - kérdeztem, de
akkor már a kezét éreztem, ahogy a hajamat simítja és az ajkát az enyémen.
Kicsit megrémültem a helyzettől, ösztönösen hátra akartam lépni, a fagyott
talaj ropogott a talpam alatt és nekiütköztem egy fának. Ki akartam bontakozni
az öleléséből, nem is tudom miért. Talán, mert meglepett és olyan új volt még
nekem...
Aztán még sem tettem. Láttam, a könnyes szempilláit és éreztem, ahogy a nyelve
a számhoz ér, az ajkam pedig nem tiltakozott, a szemeim lecsukódtak. Az agyam
azonban ezerrel pörgött, ahogy a szívem is őrült ritmusban vert. Még nem
csókolt meg senki sem, akinek piercing lett volna a nyelvében... És még nem
csókolt meg olyan, aki azonos nemű velem. És aki így tud ölelni...ilyen
szenvedéllyel tud csókolni....és olyan szorosan simult hozzám hogy éreztem,
mennyire fel van izgulva... Soha nem volt még ilyen élményben részem...
Nem éreztem belül felháborodást vagy undort...annyira különös volt, hogy nem is
tudtam hogyan érezzek... Körülöttünk a csendet hallottam csak. Szél játszott a
fák ágain és egy-egy madár hangja törte meg a némaságot. Nem érzékeltem az
időt. Lehet, hogy egy perc volt az egész, de lehet, hogy fél óra...
Bill hirtelen elhajolt tőlem. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy ijedten néz
rám.
-Nekem haza kell mennem Georg. - sóhajtotta.
-Most? - kérdeztem csalódottan.
-Majd beszélünk. Szia! - és már futni kezdett. Hiába kaptam utána, csak a
kabátja ujját érintette a kezem.
-Bill! Várj! – kiáltottam, de nem állt meg. Eltűnt a fák közt. Bennem meg
darabokra tört és összekavarodott minden. Mi volt ez az egész?! És miért volt
olyan jó?! Lehetséges, hogy mindkettőnknek több ez, mint egy hétköznapi
barátság?! Egyedül Bill mondhatta volna el az igazat, de ő elrohant. Én meg
semmit sem tudtam és választ a kopasz ágú, hófödte fák és a kietlen táj sem
adtak.
Eltelt pár eseménytelen nap és mindenki az év utolsó éjszakájára készült. A
faluban egymást érték a házibulik, amik közül én egyre sem voltam hivatalos. Bill
nem hívott, pedig vele akár szívesen
búcsúztattam volna az óévet.
Szilveszter éjjel vele akartam lenni. Mindennél jobban. Addigra eljutottam
odáig, hogy hiányzott és jó lett volna újra érezni az ajkát, ahogy az enyémhez
tapad, érezni a testét, ahogy a kabátokon keresztül is áthevít. Néztem a szobám
ablakából a tűzijátékot és rá gondoltam. Vajon mit csinálhat most? Eszébe jutok
néha? Vagy megbánta az egészet és még a barátságunk is odaveszett? Miért nem
jelentkezik? Talán azt szeretné, ha én hívnám? Millió kérdés kínzott belülről
és valami fura vágyakozás utána.
Felkaptam a mobilom és beírtam egy rövidke üzenetet:"Boldog újévet!" de elküldeni nem mertem, inkább
megígértem magamnak, hogy az újévben az lesz az első, hogy vele beszélek.
Másnap el is indultam a házukhoz, igaz nem mondta pontosan hol lakik, de
nagyjából sejtettem, egy ilyen kis helyen nem lehet nehéz rájönni, kinek hol az
otthona. Csengettem, de semmi reakció
nem volt, az ablakokon lehúzott redőnyök, az udvar is üres volt, egy autó sem
állt a nyitott ajtajú garázsban. Kihalt és sivár volt az egész ház.
Vártam ott egy darabig talán abban reménykedve, hogy Bill megjelenik valamelyik
ablakban, de nem így történt. Meguntam az álldogálást és mivel a hó is nagy pelyhekben kezdett szállingózni hazaindultam. Útközben azon agyaltam merre
kereshetném Billt és hogy talán tényleg fel kellene hívnom, vagy hogy milyen
rossz lesz ha meg kell várnom az iskola első napját addig, hogy beszélhessünk. Anyám
a teraszon állt mikor megérkeztem.
-Csakhogy jössz fiam, már megint merre csavarogtál. - korholt.
-Miért mi van? - léptem be a kapun és lesöpörtem magamról a havat.
-Az hogy apáddal el kell mennünk.
-Na és miért olyan nagy ügy ez? Vittem lakáskulcsot.- kérdeztem.
-Vendéged jött Georg.- mondta anyám fura arckifejezéssel. Csodálkozott, mert
hozzám nemigen jönnek látogatóba.
-Nekem?!- képedtem el. És tudtam, ez csak egy valaki lehet. A szívem máris
gyorsabban kezdett verni. Hát eljött! Végre itt van!
-Nem is nekem! Leültettem a szobádban. Mi megyünk. - indult anyám a garázs felé,
ahol apám már a kocsiban várta, nem is mondtam nekik semmit rohantam fel az
emeletre, miközben próbáltam úrrá lenni az izgatottságon, ami kezdett
elhatalmasodni rajtam.
Bill ott ült az ágyamon és egy másodpercre felderült az arca, ahogy beléptem a
szobába.
-Szia!- köszöntem neki és elgyengültem mikor ránéztem.
-Szia Georg! - a mosoly lassan eltűnt az arcáról és akkor láttam hogy folynak a
könnyei.
Ledobtam a kabátomat az ágyra és mellé ültem.
-Mi a baj?
-Nagyon bután viselkedtem a múltkor, bocsáss meg, nem akartam úgy elszaladni.
Annyi minden összejött. Tele voltam kétségekkel, meg káosz volt a fejemben. Ne
haragudj Georg! Én olyan nagyon ostoba vagyok! - mondta lehajtott fejjel.
Az arcához nyúltam és letöröltem a könnyeit.
-Ne mondj ilyet! Nem vagy ostoba és nem haragszom. Egyáltalán nem is
haragudtam. És hidd el, engem még jobban összezavart, ami történt köztünk. Fel
akartalak hívni, csak nem tudtam mit szólnál hozzá, akartam üzenetet is írni
mégsem mertem. Most pedig épp tőletek jöttem, de nem találtam otthon senkit...
-Elutaztak még tegnap. A fővárosba a testvéremhez.- Bill hangja valamivel
nyugodtabb lett a kezem érintése nyomán.
-Tegnap? Ezek szerint egyedül töltötted az év utolsó napját? - döbbentem meg. És
persze átkoztam magam hogy nem mentem át hozzá. Nem felelt, csak halvány mosoly
kíséretében bólogatott.
-Ki lehetett bírni, hidd el.- tette hozzá kis idő múlva.
-Nem voltál nagyon magányos? Mégiscsak szilveszter este volt. - néztem rá és a
kezem lassan emeltem el az arcáról. Könnyeknek már nyoma sem volt, csak a szeme
csillogott még mindig nagyon fényesen.
-Én általában magamban vagyok. De hiszen tudod...csak te vagy aki, ezen
változtatott és te vagy az aki ott az erdőben, a legnagyobb tél közepébe is
tavaszt csinált, azzal hogy nem utasított el...
Melegem lett és kicsit imbolyogni kezdett a szoba velem. Micsoda vallomás...
Bill pedig váratlanul megfogta a kezem és ismét az arcához húzta.
-Beteg vagyok Georg. Amióta megcsókoltalak, lázasnak érzem magam és nem akar
elmúlni...- suttogta.
Valóban forró volt a keze és az arca. Ujjaim a nyakára hulltak, majd a
mellkasát érintették. Tudtam, hogy nem szabadna ezt csinálnom, de egy felsőbb
erő hatott rám, amit még sosem tapasztaltam, ami ellen nem küzdhettem, mert nem
volt értelme. Engem is elborított valami forróság belül és érezni akartam újra
a csókját mint ott a nagy hidegben a fák közt.
Most én kezdeményeztem és csókoltam meg. Jólesően bizsergető volt tapasztalni
mennyire izgatóan tudott csókolni, hogy szinte rögtön átölelt szorosan és
odaadóan, az ajkai pedig szomjasan keresték az enyémet. Egyik kezemmel a hajába
túrtam, míg a másikkal finoman fekvő helyzetbe
toltam. Nem ellenkezett, még csak ki sem nyitotta a szemét. Benyúltam a ruhája
alá, felgyorsult a légzése, ahogy az ujjaimmal végigsimítottam a bőrén. Tényleg
lázas lehetett, szinte sütött a bőre de ugyanakkor remegett is, mintha fázna.
Halkan felnyögött, ahogy a nadrágja szegecses övéhez értem és rutintalanul
kezdtem kibontani. Magam sem tudtam mit teszek és hogyan kell ezt, csak érezni,
látni akartam belőle amennyit lehet.
-Mit csinálsz? - könyökölt fel Bill kicsit kétkedő hangon, amikor az öv
engedelmeskedett. Már a nadrágja cipzárját húztam le és éreztem kőkemény férfiasságát
a ruhán keresztül. Alig bírtam megszólalni az izgalomtól.
-Ha nem szeretnéd, nem csinálok semmit...
-Szeretném...- Bill gyengéden megsimította izzadt homlokomat, majd újra
megcsókolt. Idegesség és félelem futott át rajtam és nagyon zavarban is voltam.
Csak az ösztöneimre tudtam támaszkodni. Óvatosan megérintettem hímtagját és
lassan elkezdtem a bőrt húzgálni rajta. Elszorult a torkom és szinte nem kaptam
levegőt. Bill felsóhajtott.
-Jól csinálod...- suttogott bátorítóan.
Nem mertem lenézni, csak éreztem a férfiasságát a tenyerben lüktetni és amint
nagyobbá és nagyobbá válik. Majd éreztem
Bill ajkát a nyakamon, ahogy belecsókolt, amitől fázni kezdtem, de nem bántam.
Hajtott valami ismeretlen dolog, ami
uralkodott a tetteimen és lassan felettem is. Engem is elsodort a vágy, az én
testem sem reagált másképp, én is izgalomban voltam, ugyanúgy ahogy Bill.
Kívántam, de azt sokkal jobban akartam, hogy neki jó legyen...nem tudom miért,
de látni akartam, ahogy élvezi...
A csípője vadul mozgott, ahogy én is gyorsítottam az ütemen, hátra vetette a
fejét és erősen ölelt, miközben egyre hangosabban nyögdécselt. A ruhái teljesen
ráizzadtak, ahogy közeledett a beteljesülés felé. Olyan szorosan ölelt, hogy
nem is volt köztünk szinte távolság, csak a kezem mozdult és minden egyes
mozzanatra hangos sóhaj volt a válasz tőle. Kezdtem úgy érezni, hogy az ő teste
az enyém is...és sejteni mit hogyan tegyek...Nem is voltam már annyira
zavarban. Jól esett ezt csinálni vele, engem is teljesen felhúzott, a vérem
ezerrel száguldott az ereimben.
Már nem gondoltam úgy, hogy rosszul csinálom. Már láttam, hogyan viszi minden
mozdulat és másodperc a csúcspont közelébe.
Hirtelen összerándult a teste és az arcát a vállamhoz szorította. Nem kiabált, csak
nagyon hangosan lélegzett és remegett. És nem engedett az öleléséből.
Tudtam, hogy eljutott a csúcsra. A kezem, a ruhám és az ő ruhája ragadós lett a
meleg folyadéktól. Olyan meglepve tapasztaltam ezt, mint aki nem tudja, hogy ez
ilyen... Csak bámultam magam elé és hallottam, hogy zihál,a haja az arcomat birizgálta.
Nem mertem megmozdulni...nem mertem semmit sem.
Az az erő, ami hatása alatt cselekedtem, pillanatok alatt darabjaira hullott és
már csak a realitás maradt. Az viszont ijesztően tornyosult felém. Az ablak
felé néztem. Szakadt a hó...Valami mondanom kellene.
-Bill...- suttogtam halkan neki. Nem felelt, de amint légzése ismét normális
lett, mozgolódni kezdett és finoman
eltolt magától. A kabátjában kezdett el keresgélni zsebkendő után, kivett párat
és nekem is adott belőle.
Zavartan elfordult úgy törölgette meg magát. Láttam, hogy még mindig reszketett
a keze.
-Hé, jól vagy? - kérdeztem és a vállára tettem a tenyerem.
-Persze. - felelte.
-Akkor jó.- ültem mellé.
-Viszont lassan mennem kell. - nézett rám.
-Nem maradsz? Csinálhatok valami ennivalót és nézhetnénk dvd-t, hallgathatnánk
zenét is vagy beszélgethetnénk. Ha akarod, beszélhetünk arról is ami
történt. -- mondtam mert nem akartam, hogy itt hagyjon, nagyon nem szerettem
volna egyedül maradni azok után amit tettünk, szükségem volt rá.
-Ezen nincs mit beszélni Georg. Nagyon jó volt, de most úgy érzem, meghalok a
szégyentől, hogy ebbe vittelek téged. - mondta és vérpiros lett az arca.
-Nem Bill! Én is akartam, nem kell kényelmetlenül érezned magad! Barátok
vagyunk! - vágtam a szavába és megfogtam a karját.
Elmosolyodott és kibújt gyengéd szorításomból. Magára vette a kabátját.
-Kicsit máshogy értelmeztük ezt a kifejezést a mai nap.- jelentette ki , aztán
lefelé igyekezett a ház lépcsőjén.
-Beszéljük meg, ne menj el, a szüleim csak este jönnek vissza. - indultam utána.
-Az enyémek viszont bármikor hazajöhetnek, otthon kell lennem! - mondta és
kilépett a teraszra. A sűrűn szakadó hópelyhek másodpercek alatt fehérré
varázsolták mindkettőnk ruháját és haját. Bill felvette a kapucniját.
-Vigyázz magadra! - és az arcomhoz hajolt. Azt vártam, hogy megcsókol, de ajka
épp hogy érintette az arcomat, majd gyorsan elindult a havas úton.
-Te is! Holnap ott várlak a szokott helyen a suliban! - kiáltottam utána.
Akkora volt a hó, hogy másodpercek alatt eltűnt a szemem elől. Elment. Én meg
egyedül maradtam a rám súlyosan nehezedő gondolatokkal. És rémült voltam. Nagyon
is! Eddig úgy véltem, nem rosszak az érzéseim, az ártatlan fantáziálások felé,
mert nem egy velem azonos neműt látok benne, de a mai nap meg kellett állapítanom,
hogy ő is férfi... mégpedig nem is akármilyen és ez a tudat, nem hogy
elrettentően, hanem izgatóan hatott rám.
Nem akartam ezt! Nem akartam beismerni magamnak, hogy szexuálisan vonzódok Bill
Kaulitzhoz!!!
De amit ma tettünk ennek ékes bizonyítéka. El kell fogadnom, hogy nem csak,
mint barátra gondolok rá, hanem mint szeretőre is.
És előre kell tekintenem, mert ha ez most velünk megtörtént, legközelebb jöhet olyan,
ami ennél sokkal súlyosabb. És meglehet, hogy az ellen sem fogok tiltakozni... Megborzongtam
és végigsimítottam az ágyon ahol az összegyűrődött lepedő és egy apró folt
emlékeztetett azokra a percekre.
Kegyetlenül lassan telt a nap további része, az éjszaka pedig alig aludtam, a
korán reggel már talpon talált és alig vártam, hogy elindulhassak az iskolába.
Rengeteg hó esett az éjjel, a legtöbb tanuló hógolyózott és hóembert épített a
suli előtt és az udvaron is. Én viszont az ebédlőbe siettem és leültem az ablak
mellé ahogy szoktam. Senki nem volt ott rajtam kívül, szomorú üresség kongott a
bent, míg kintről vidám hangok hallatszódtak be.
Bill viszont nem jött. Sem akkor, sem a következő, vagy az azt követő
szünetben. Nem értettem mi lehet vele, ezért felhívtam, de a mobilja ki volt
kapcsolva. Elmentem az osztályteremhez, ahol tanul, de nem láttam ott sem. Tanítás
után, feléjük kanyarodtam, a ház ugyanabban az állapotban volt mint mikor
legutóbb itt voltam, lehúzott redőnyök, üres udvar semmi mozgolódás. Csengettem,
de nem nyitott ajtót senki.
Hol lehet Bill? Mi történt, hogy nem jött iskolába? Hiába vártam nem történt
semmi.
Egész délután és este hívogattam eredménytelenül, a száma nem volt kapcsolható.
Kezdtem aggódni érte. Másnap is hiába ültem ott minden szünetben, nem jött
felém és köszönt rám kedves hangon. Egyszerűen nem tudtam felfogni mi lehet
vele. Így hát vártam órák után is. Vártam, és kitartóan reménykedtem, hogy
hamarosan jön.
-Hát maga meg mit ül itt? - hallottam egy hangot a hátam mögött váratlanul.
Hátranéztem, az ügyeletes tanár állt az ebédlő üvegajtajában.
-A tanításnak már régen vége, miért nem megy haza? - ballagott mellém a tanár
és végigmért.
-A barátomat várom. - válaszoltam.
-Úgy...és ki a maga barátja? - érdeklődött egy kevés gúnnyal a hangjában.
-Bill.... - mondtam ki a számomra oly kedves nevet és éreztem, hogy elpirulok.
-Ja a Kaulitz gyerek...hát őt aztán várhatja ítéletnapig, ugyanis már nem az
iskola tanulója. - mondta a tanár.
A vér kiszaladt az arcomból és mintha gombóc lett volna a torkomban. A szemem
másodpercek alatt elhomályosult.
-Hogyan? - kérdeztem anélkül, hogy a tanárra pillantottam volna.
-A szülei tegnap reggel bejöttek és átíratták egy másik iskolába. Persze a
fővárosba, mert hogy zűr van a másik gyerekükkel. Így visszaköltöztek oda. Fura
népek voltak az már szent igaz és nem tudtak beilleszkedni. Jobb is hogy
elmentek, az ilyeneknek itt semmi keresnivalójuk. Viszont, ha olyan fene nagy
haverja magának ez a Bill, erről is szólhatott volna nem?!
-De...Biztos szólt, csak elfelejtettem. - dadogtam és táskámat felkapva szó
nélkül kirohantam az ebédlőből. És csak rohantam. Keresztül az utcákon, át az
utakon, ki a faluból. Rohantam, amíg már szinte nem kaptam levegőt, amíg
szédülni nem kezdtem. Akkor aztán megálltam és leültem a frissen leesett
hóra...
És sírtam....
Bill...miért nem mondtad, hogy elmész? Miért tűntél el így? Beszélnem kell
veled. Hogy tehetted ezt?! Bill miért árultál el, mikor én....A könnyeim az
arcomra fagytak. Előkerestem a telefonom és beütöttem a számát.
" A hívott szám nem
kapcsolható..." hallottam a vonal végén.
-De hát szeretlek! - ordítottam és elhajítottam a mobilt. Hangos csattanással
esett méterekkel odébb...
Szeretlek Bill, mihez kezdek most? Mi lesz velem nélküled? Nem érhet így véget.
Nem!
A gondolataim össze-vissza csapongtak, csak ültem ott, majd mikor kicsit
megnyugodtam, összeszedtem a telefonom darabjait és magamat annyira hogy haza
tudjak indulni.
Kívülről már nem látszott, hogy nemrég még patakokban folytak a könnyeim. Mentem
közömbösen magam elé nézve és úgy éreztem, Bill elvitt egy darabot a lelkemből.
Gyűlöltem akkor az egész rohadt életemet.
Azóta eltelt pár hét, lassan véget ért a tél és a tavasz közeledtével belül én
is megújultam kicsit. Az élet itt ugyanabban a mederben folyt, mint mielőtt
megjelent Bill. Az itt lakók lassan el is felejtették, hogy ki volt ő, de én
őriztem róla az emlékeket és titkon mindennap reméltem, hogy egyszer csak
megjelenik az iskola ajtóban....
Feketét visel és a haját fújja a szél. Tökéletes lesz, ahogy általában. Mosolyog,
és felém igyekszik....Remények és vágyak, amik éltettek és egy új elhatározás.
A fejembe vettem, hogy nem adom fel, nem hagyom annyiban. Ha kell felutazok a
fővárosba és megkeresem Billt, akárhol is legyen.
Nem kiabálom le amiért eltűnt, nem is kérdezem, miért cselekedett így.
Egyszerűen a karomba zárom és nem engedem el nagyon-nagyon sokáig...
Azt akarom, hogy akkor újra lázasnak érezze magát a csókjaimtól, ahogyan engem
éget az óta szüntelenül a láz utána. Nem bánom már hogy így érzek. Ennek
a láznak a tüze melegít és ad világosságot mindennap, amíg nem találkozunk.
Most még csak kis tűz, de tudom, hogy ha az ajkam ismét az ő ajkát érinti, fellángol,
mindennél jobban perzsel majd.
És eléget mindent...