Sziasztok!
Hát igen...volt egy idő, mikor sokat néztem az ID discovery-n az Eltűnt c. sorozatot. Innen az ihlet.
Hát igen...volt egy idő, mikor sokat néztem az ID discovery-n az Eltűnt c. sorozatot. Innen az ihlet.
Szerző: xxslashxx
Cím: Bittersweet memories (mióta
elmentél...)
Korhatár: 12
Korhatár: 12
Szereplők: Andreas, Tom, Original Male Character, Original
Female Character
Műfaj:
slash
Figyelmeztetések: F/F, trágár beszéd, túlzott romantika,
szomorú befejezés, szereplő halála
Publikálva: 2011. szeptember 3.
Publikálva: 2011. szeptember 3.
Where are you now
Are you lost
Will I find you again
Are you alone
Are you afraid
Are you searching for me
Why did you go I had to stay
Now I'm reaching for you
Will you wait, will you wait
Will I see you again
Szeptember elseje...Andreas félig nyitott szemmel meredt az éjjeliszekrényén lévő naptárra és különös kételyek járták át. Tavaly ilyenkor nem bírt felkelni, tizenegy óráig feküdt az ágyában, dühöngött és zokogott, aztán délutánra össze szedte magát, hogy kívülről ne látszódjék rajta mit is érez, de belül tombolt...Fura, most semmi ilyen nem kavargott benne, sőt semmi sem. Nem érzett késztetést kiborulásra, sírásra, rémisztően üres volt a lelke. A szobája falán ketyegő óra reggel nyolcat mutatott, de Andreas nem bírt tovább feküdni. Feltápászkodott, majd a fürdőszobába indult. Egy frissítő zuhany, fog mosás után, felöltözve lépkedett le a lépcsőn tágas házuk amerikai konyhájába. A szülei a konyha asztalnál ültek és némán néztek rá. Andreas biccentett, mintegy köszönés képp, majd levágódott a székre és kávét töltött magának, aztán elvett egy pirítóst az asztal közepén álló tálcáról. Érezte magán apja és anyja kérdő tekintetét, de csak némán evett tovább és szemei a kék-fehér kockás abroszra fókuszáltak. Tavaly ilyenkor nem így történt, akkor nem evett egész nap egy falatot sem, a tavalyelőttje meg ennél is szörnyűbb volt. Elképedt szülei most valami hasonlóra számíthattak mint egy éve, ezért néztek úgy egy szem fiukra, mint egy földön kívülire.
Are you lost
Will I find you again
Are you alone
Are you afraid
Are you searching for me
Why did you go I had to stay
Now I'm reaching for you
Will you wait, will you wait
Will I see you again
Szeptember elseje...Andreas félig nyitott szemmel meredt az éjjeliszekrényén lévő naptárra és különös kételyek járták át. Tavaly ilyenkor nem bírt felkelni, tizenegy óráig feküdt az ágyában, dühöngött és zokogott, aztán délutánra össze szedte magát, hogy kívülről ne látszódjék rajta mit is érez, de belül tombolt...Fura, most semmi ilyen nem kavargott benne, sőt semmi sem. Nem érzett késztetést kiborulásra, sírásra, rémisztően üres volt a lelke. A szobája falán ketyegő óra reggel nyolcat mutatott, de Andreas nem bírt tovább feküdni. Feltápászkodott, majd a fürdőszobába indult. Egy frissítő zuhany, fog mosás után, felöltözve lépkedett le a lépcsőn tágas házuk amerikai konyhájába. A szülei a konyha asztalnál ültek és némán néztek rá. Andreas biccentett, mintegy köszönés képp, majd levágódott a székre és kávét töltött magának, aztán elvett egy pirítóst az asztal közepén álló tálcáról. Érezte magán apja és anyja kérdő tekintetét, de csak némán evett tovább és szemei a kék-fehér kockás abroszra fókuszáltak. Tavaly ilyenkor nem így történt, akkor nem evett egész nap egy falatot sem, a tavalyelőttje meg ennél is szörnyűbb volt. Elképedt szülei most valami hasonlóra számíthattak mint egy éve, ezért néztek úgy egy szem fiukra, mint egy földön kívülire.
- Jól vagy ? - kérdezte halkan édesanyja, de Andreas csak
hümmögött válasz helyett. Gyorsan magába gyűrte a pirítóst, egy szuszra megitta
a kávéját, és felpattant az asztaltól. A éles tekintetek szinte már széthasogatták belülről. A tányért és poharat a mosogatóba helyezte és a szobája
felé indult. Látta, hogy anyja megböki az apját, aki nagy sóhajjal kísérve
utána szólt.
- Szeptember elseje van...
Andreas már a lépcsőfordulóban volt. Megállt egy helyben és csak úgy fél szemmel tekintett
aggódó szüleire. Apja hangja félelmet sugárzott. Tudták már milyen, ha fiuk
kivetkőzik magából, ha csak ordít és teljesen részegen fetreng a földön,
miközben egy nevet ismételget egyre csak. Tudták, milyen, ha nem bírnak vele,
ha minden segítséget elutasít, ha agresszív és ha csak a kiérkező mentősök
bírják megfékezni nyugtató injekcióval. Pont egy éve megtapasztalták, Andreas
pedig tudta, milyen az ha félnek, mert most is ez látszódott rajtuk.
- Tudom apa...De az élet megy tovább, te mondtad. - idézte Andreas
keserű mosollyal az arcán apja szavait, aki szintén elmosolyodott, de
körülbelül úgy, mint aki citromba harapott.
- Persze...persze..- ismételgette és bele ivott a teájába.
- Felmehetek ? - lépett egy lépcsőt előre Andreas.
- Menj csak. - bólintott szelíden az édesanyja. Andreas pedig
villám gyorsan a szobája felé vette az irányt. Becsukta maga mögött az ajtót és
bekapcsolt egy kis zenét, majd elterülve az ágyon, hagyta hogy magukkal
sodorják az emlékek.
Itt született Loitschében, és itt is töltötte egyhangú élete
egyforma napjait, iskolába járt, bandázott, rosszalkodott, ahogy az itt lakók
valamennyien. Nem szerette az iskolát, viszont remek barátokra talált a Kaulitz
ikrek személyében, akikkel az első osztály legelső napjától kezdve össze
tartottak. Együtt nőttek fel és általános iskola után mindannyian a magdeburgi
gimnáziumba mentek tovább tanulni. A sors kegyes volt hozzájuk, ott is osztály
társak lettek. Míg Tommal jókat lehetett nevetni, csajokról beszélni, addig
Billel valami egészen más kötelék alakult ki köztük. Egy szoros kapocs.
Számítottak egymásra, minden szabad percüket egymással töltötték, ahogyan
minden titkukat megosztották a másikkal. És volt köztük még valami...valami
szikrázás... Andreas bele szédült, ha Bill szemébe nézett, ha a hangját
hallotta, ha látta reggelente a buszmegállóban felé igyekezni. A szíve mindig
heves dobogásba kezdett, ha a mobilja kijelzőjén Bill neve villogott, vagy ha
késő éjszaka sms-t kapott tőle. Billel még az unalmas napok is izgalmasak
voltak, vele még egy rossz pillanat is csodálatossá vált. És Andreas
álmodozott, hogy túllép a normális dolgok határán, bevallja Billnek zavaros
érzelmeit, és barátja mindent viszonozni fog. De nem tette, ahogy Bill sem
lépett irányába semmit. A kapcsolatuk jóval több volt mint szimpla barátság, ez
látszott, mind ahányszor egymásra néztek, de úgy tűnt, ezt egyikük sem képes
kinyilatkozni. Andreas élte az életét, mert élnie kellett, eljárt bulizni
Tommal. És persze lettek barátnői, egy-két-három hétig, sosem tovább.
Mindenkiben azt a szédülést kereste amit Bill Kaulitznál tapasztalt, de soha
egyik lány sem tudott úgy hatni rá mint loitschei barátja.
Az a nap...Az a szeptember elseje, mikor Bill tizenhat éves lett,
változtatott meg mindent Andreas életében. Bill korán ébresztette egy
telefonhívással. A hangja elcsuklott az izgalomtól, alig bírta kinyögni mit
akar. Nem rég kapott jogosítványt és most végre Gordon megengedte, hogy vezesse
a családi autót. Megkérte Andreast, tartson vele egy kis autókázásra. Andreas
kapott az alkalmon és rövidesen már Bill mellett ült a szürke Audiban. Bill ezerrel
pörgött, már alig várta az esti születésnapi partit, csak beszélt és beszélt,
Andreas meg hallgatta, miközben barátja gyönyörű arcát bámulta és azt kívánta,
hogy ez az autó út jó sokáig tartson. Elhagyták Loitsche határát és leparkoltak
egy távol eső részen. Aztán csak ültek és mindketten nézték az autó
műszerfalát. A rádióból Die Ärzte szólt és minden olyan bonyolultnak látszott.
Nem beszéltek, csak néha egymásra pillantottak, ezer kimondatlan kérdéssel a
szemükben és azok a bizonyos szikrák mindennél jobban pattogtak körülöttük.
- Boldog születésnapot ! - mondta halkan Andreas. Bill mosolygott
és a következő pillanatban, már érezte a fiú ajkát az övéhez tapadni. És nem
ellenkezett, hiszen erre várt hosszú hónapok óta. És tudta, egyszer meg fog
történni, de azt nem sejtette, hogy ilyen édes és gyönyörű lesz, hogy
felülmúlja minden fantáziálását. Csak csókolóztak kifulladásig, mintha sosem
találkoztak volna, mintha minden perc pocsékolás lenne, amit nem egymással
töltenek. Aztán megszólalt Bill mobilja és zihálva váltak el egymástól. Andreas
ajka szinte perzselt a csóktól és egész életében nem érzett akkora vágyakozást
senki iránt, mint azokban a percekben. Levegőért kapkodva várta mi fog
történni, a kíváncsiság majd szétvetette. De a realitás beárnyékolta a
dolgokat, Billt az édesanyja hívta és megkérte, hogy ugorjon már be a közeli
vegyes boltba egy-két hozzá valóért a szülinapi tortához. A mámoros hangulat
oda veszett.
- Nem is tudom mit mondjak...- szólalt meg Andreas zavartan.
Bill keze a kormányon volt, de nem indította be az autót. A szemei
lelkesen csillogtak.
- Ne mondj semmit, csak gyere el este a születésnapi partira és
legyél velem !
- Csak mi ketten ? - döbbent meg Andreas.
Bill bólogatott.
- Eljöhetünk újra ide. Ha te is szeretnéd...
- Szeretném ! - vágott közbe türelmetlenségtől remegő hangon
Andreas.
Bill újra hozzá hajolt és egy apró csókot adott a szájára. Andreas
hatalmas sóhajjal túrt barátja sötét hajába. A szíve ki akart szakadni a
helyéről és hajtotta volna az időt, hogy este legyen.
Bill kirakta Andreast a házukhoz nem messze, pár másodpercig csak
nézték egymást az autó ablakán át, majd Bill mondott valamit, amit Andreas az
autó motorjának zúgásától nem hallott, de azért hevesen bólogatott. Bill
mosolygott, intett és elrobogott. Andreas pedig haza ment és egész délután egy
különös világban érezte magát, hiszen legtitkosabb vágya teljesült, megcsókolta
azt, akit mindig is akart, szavak nélkül adta Bill tudtára mit is érez. És ez
olyan csodálatos volt ! Izgatottan készült az esti össze jövetelre. Éppen Bill
ajándékát csomagolta, mikor is este hét körül aggasztó hívást kapott az ikrek
anyjától Simone-tól, aki rajta kereste Billt. Hamarosan kiderült, hogy miután
Bill elhajtott a kocsival a vegyesbolt irányába, egyszerűen nyoma veszett, nem
jelentkezett és édesanyja többszöri telefon hívására sem reagált. Andreason
végig söpört a kétség és az aggodalom. Hiszen az reggel volt ! Mi történhetett
Billel ? Hova tűnhetett ? Átrohant a Kaulitz házba és remélte, hogy Bill közben
előkerül, de sajnos csak az ideges rokonokat és barátokat találta, akik teljes
díszben várták haza az egyik ünnepeltet. Simone felhívta az ikrek apját, hátha
Bill hozzá autózott el a friss jogosítványával, de sajnos ő sem tudott fia
hollétéről.
Kis idő múlva, mindenki Bill keresésére indult, átfésültek
mindent, de nem akadtak a nyomára. Viszont az egyik rokon döbbenetes híreket
hozott. A falu határának egy erdős részén, ráakadt a család üresen álló
autójára, amit Bill vitt el reggel. Az autóban volt Bill telefonja, pénze és
iratai, a jármű ajtajai tárva nyitva. Mintha Bill csak egy percre kiszállt
volna belőle. Andreason végig futott a bénító rémület, ugyanezt látta Bill
ikrén és a család tagokon, barátokon is. Egy borzasztóan lassan vánszorgó
éjszaka után Simone és Gordon bejelentést tettek a rendőrségen Bill eltűnése
ügyében. Kihallgatták Andreast is, hiszen ő látta utoljára Billt, aztán
megkezdődött a mindenre kiterjedő keresés. Bill eltűnésének híre gyorsan
terjedt a faluban és már mindenki arról beszélt, hova és hogyan tűnhetett el a
fiú nyomtalanul. Mindeközben elindult az új iskola év és Andreasnak,
bármennyire is tiltakozott ellene, be kellett járnia tanulni. A szíve
fájdalmasan csavarodott össze, mindahányszor Bill üres helyére nézett. Pár hét
reménykedve várakozás és ugyanennyi eredménytelen keresés után Tom is megjelent
az intézményben és igyekezett lefoglalni magát a tanulással. Andreas próbált
lelket önteni belé és közben magát is tartani, de nehéz volt úgy biztatni
barátját, hogy ő maga is halálosan félt. Az iskolában ment a pletyka,
minduntalan faggatták Tomot, aki egy idő után nem bírta és átiratkozott egy
másik magdeburgi iskolába. Így Andreasnak egyedül kellett szembe néznie nap
mint nap Bill hiányával, ami egyre jobban mardosta. Gyártotta az elméleteket, vajon
mi történhetett azon a napon, de választ nem adott rá senki sem. Magától ment
el a barátja, mindent és mindenkit hátra hagyva ? Ha igen, miért, hiszen
látszólag mindene megvolt ? Vagy kényszerítették ? Bill túl szép volt, túl
feltűnő, talán valaki szemet vetett rá, rosszat akart neki. Hol lehet most ?
Mire gondolhat ? Láthatja e még valaha ?
Akkorra már a tv csatornák, rádió állomások és újságok is hírt
adtak Bill nyom nélküli eltűnéséről, nagyban folyt a kutatás, sajnos nyomok,
szemtanúk nélkül.
Teltek a napok és nem jött változás. Andreas mégis várt, hol
kitartóan, hol lázadozva és magában tolta ki a határokat. Csak karácsonyig
kerüljön elő Bill, csak újévig, csak húsvétig...De Bill nem lett meg. A
hétköznapok pedig lassan váltva egymást, a feledés homályába mosták az ügyet.
Bill eltűnésének egy éves évfordulóján, ami az ikrek tizenhetedik születésnapja
volt, Andreas úgy ébredt, hogy mindennél jobban hiányzik neki Bill. Az a csók,
amit akkor kapott tőle, mintha még mindig, ott égett volna az ajkán, a teste
bele borzongott az emlékekbe és vágy járta át mindenét. És akkor reggel
ráébredt, hogy háromszázhatvanöt napja nem látta Billt, addig nem számolta, de
a születésnapján ránehezedett ez a tudat. Egész nap őrlődött, dühös volt a
világra, hol sírt, hol pedig addig ütötte a falat, amíg a keze bele nem
sajdult. Aztán eljött az este és megjelent Tom szomorú mosollyal az arcán. Nem
mondott semmit, ahogy Andreas sem. Bebuszoztak Magdeburgba, ahol várták már
őket a haverok mindenféle italokkal. Megemlékeztek Billről és közben csak
ittak, majd teljesen részegen ordítoztak a városka utcáin. Akkor Andreas minden
gondjáról elfeledkezett, a töménytelen mennyiségű alkohol rózsaszín ködöt
varázsolt a fejébe, de csak addig amíg haza nem ért és a szülei felelősségre nem
vonták a viselkedése miatt.
- Nem teheted ezt magaddal Bill miatt ! Akármennyire is kedvelted
őt, már nincs köztünk és az élet megy tovább !
- Hogy mondhatod ezt ? - kérdezte sírásba csukló hangon Andreas.
- Ez csak a realitás, amit neked is sejtened kellene, ha a szíved
mélyére néznél ! Légy észnél Andreas és ne csinálj hülyeséget...
Ekkor valami elpattant Andreasnál, elpattant és darabokra tört,
mert neki ugrott az apjának és a földre teperte, majd a konyhaszekrényben lévő
drága porcelán tányérokat kezdte egyesével a falhoz csapkodni. Apja orvosért
telefonált, édesanyja pedig tehetetlenül sikoltozott.és kirohant a kertbe, ott
várta meg, míg a mentők kiérkeznek.
Az után a szörnyű éjszaka után ismét egyhangú napok jöttek.
Karácsony előtt pedig a váratlan hír, Simone és Gordon eladták a házat és
viharos gyorsasággal Magdeburgba költöztek, mivel Tom úgyis egy magdeburgi
gimnáziumban tanult, nem látták értelmét tovább Loitschében maradni. Andreas
felháborodott, hiszen még élt benne a remény, hogy Bill vissza tér. És mit szól
majd, ha idegeneket lát a házban, ahol a családjával lakott ? Igen, ő még
reménykedett, de Bill szülei már nem, ahogy talán Tom sem, mert februárban
elhatározta, hogy ott hagyja a sulit és Münchenben próbál szerencsét.
Elhatározását tett követte, úgy ment el, hogy alig búcsúzott és Andreas azóta
nem is látta, igaz interneten keresztül tartották a kapcsolatot havi egy-két
email, sms keretében, amikből úgy látszott, Tom jól érzi magát, talált állást
egy gyors étteremben és lett barátnője is. Minden olyan volt látszatra, mintha
rendben lenne így a világ. Egyedül csak Andreas nem tudott megnyugodni, új
életet kezdeni. Egyre csak várt valamire. Egy jelre. Vagy magára a csodára. Már
néha ő sem tudta, de mindenütt és mindig Billt kereste, ha látott hasonlót
rögtön oda rohant, megszólította, aztán keservesen csalódott persze. Így teltek
a napjai, nem engedett közel magához senkit, magányos volt és kapaszkodott a
reményekbe, hogy láthatja még Billt.
Halk kopogást hallott ekkor és az emlékek egy csapásra szerte
foszlottak. Édesanyja nézett be a szobája ajtaján. Andreas kérdőn bámult rá,
mire az asszony zavarba jött.
- Látogatód érkezett. - jelentette be alig hallhatóan.
- És kicsoda ? - meresztett nagy szemeket Andreas. Nem várt
vendéget és nem is nagyon jártak hozzá barátok, hiszen akik számítottak neki,
már nem voltak mellette.
Édesanyja eddig halványan mosolygó arca borúsra változott.
- Tom Kaulitz. - válaszolta fojtott hangon, mintha nem örülne a
dolognak. Andreas érezte, hogy elönti a melegség. Február vége óta nem
találkozott Tommal, nagyon meglepte, hogy most eljött hozzá.
- Te jó ég ! És hol van ? - kérdezte.
- Nem akart bejönni, azt mondta megvár a kertben. - felelte
édesanyja.
Andreas felpattant az ágyról, lekapcsolta a cd lejátszóját.
- Mond meg neki, hogy rögtön megyek. - kérte anyját, aki bólintott
és a földszintre indult.
Andreas gyorsan magára kapott egy tiszta pólót, fekete farmert és
szintén fekete kapucnis pulóvert, belebújt a cipőjébe, eligazgatta kócosan álló
haját, majd rohant is lefele a lépcsőn. Apja egy újság mögé bújva figyelte őt,
anyja pedig a konyha asztalnál ülve.
- Elmész ? - kérdezte mikor látta, hogy Andreas készülődik.
- Igen. Egy kicsit. - felelt Andeas és már kifele igyekezett.
- Vigyázz magadra ! - szólt utána az anyja vészjósló hangon.
Andreas nem értette miért mondja ezt, de bólintott.
- Sziasztok ! - és kilépett a kertbe. A lábai remegtek és a
gyomrába is idegesség hatolt, ahogy a vörös térköveken ment, egyenesen régen
látott barátja felé. Tom két dísz fa között ácsorgott cigarettázva. Szemén
napszemüveg. Divatos kockás ing és bő szabású nadrág volt rajta. Majdnem
teljesen úgy festett, mint régen. De azért már fel fedezhető volt rajta némi
férfiasság, mintha a kisfiús vonások örökre a múltba vesztek volna.
- Szia te nagykorú ! Isten éltessen ! - kiáltott oda kedélyesnek
tűnően Andreas, de a hangja megcsuklott. A sírás szorongatta, hogy csak Tomnak
mondhatja ezeket a szavakat.
Tom arca felderült, amikor megpillantotta Andreast, oda lépett
hozzá és megölelte.
- Hé, haver...- mosolygott szélesen és nem akart engedni a
szorításából jó pár percig.
- Hogy hogy te itt ? - tárta szét csodálkozva a karjait Andreas,
miután kibontakozott Tom öleléséből.
- Haza ugrottam pár napra Magdeburgba, mert anyámék szülinapi
össze jövetelt szerveznek, meg amúgy is jó ideje tervezem már, hogy
meglátogatlak. Látom, Loitschében nem változott semmi. És te jól nézel ki. -
veregette meg Andreas hátát Tom.
- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. - mondta Andreas.
- Nincs kedved kocsikázni kicsit ? Dumálhatnánk. Kint áll a
járgányom. - mutatott a kerítésen túlra Tom.
- Szívesen. - vágta rá Andreas.
- Remek. - és Tom már indult is a kijárat felé. Andreas gyorsan
követte. Vadonat új fekete Cadillac Escalade parkolt a ház előtt, Andreasnak le
esett az álla a jármű láttán.
- Ez a nem semmi...- dadogta miközben végig simított az autó
ajtaján.
- Ugye...- helyeselt Tom és eldobva a cigi csikket, kinyitotta a
kocsi ajtaját.
- Ezt most kaptad a szüleidtől ? - kérdezte kicsit irigykedve
Andreas, majd bepattant Tom mellé. Soha sem ült még ilyen szép autóban,
látszott hogy egy vagyonba került. Hirtelen túl ósdinak és túl vidékinek
gondolta magát Tom mellett.
- Dehogy ! Ilyet nem nagyon tudnának venni, tudod...bérből és
fizetésből élnek ! - vigyorgott Tom.
- Akkor honnan volt rá pénzed ? - csodálkozott Andreas.
- Az a helyzet, hogy már nem gyorséttermi csicska vagyok. Az nem
nekem való. De bele futottam egy tök jó projectbe, pár haverral össze hoztunk
egy jó kis együttest, baromi sok erőm és energiám benne fekszik, de úgy érzem
kezd beindulni a szekerünk, egy csomó fellépésünk lesz még idén. Ha akarod te
is eljöhetsz megnézni minket. - pillantott barátjára Tom.
Andreas bizonytalanul vállat vont.
- Majd egyszer...
Tom beindította a motort.
- Ez a beszéd ! Most pedig nézd meg mit tud ez a csoda kocsi !
Hamarosan már az utakat szelték, mialatt szólt a zene a rádióból.
Andreasban önkéntelenül is a két évvel ezelőtti találkája ugrott be, hiszen
majdnem minden ugyanolyan volt, kivéve, hogy akkor Bill volt a társasága. Elmosolyodott
és csak nézett ki az autó ablakán az elsuhanó tájakra.
Tom ki autózott a faluból és megállt egy néptelen bekötő úton.
Andreas gyomra össze ugrott, majdnem hogy ugyanarra parkolt le, ahol a testvére
pontosan két évvel ezelőtt.
- Vélemény ? - bökte oldalba hirtelen Tom.
- Ja...nagyon jó az autód...- nyögte Andreas felocsúdva
kábulatából.
Tom újabb cigire gyújtott, majd hátra dőlt az ülésben.
- És most mesélj, hogy telnek a napjaid...
Andreas hirtelen zavarba jött. Nem nagyon volt mondani valója,
igazából semmi érdemleges nem történt vele február óta. Minden idejét a suli
tette ki, na meg hogy várta vissza Billt.
- Semmi különös, megvagyok. Minden oké. Mesélj te inkább, neked
biztos izgalmasabb Münchenben. Megvan még a barátnőd ? - kérdezte.
- Á, dehogy ! Azóta már újabb csaj van a láthatáron ! A neve
Sabine, huszonegy éves, jól néz ki és az ágyban is virtuóz. Okosnak nem mondanám, de amúgy sem Nobel
díjra akarom felterjeszteni...- vihogta Tom.
Andreas a fejét csóválta.
- Te javíthatatlan vagy...
- Neked nincs csajod ? - érdeklődött Tom.
- Nincs. - válaszolta Andreas szűkszavúan. Megkörnyékezte pár lány
mostanában is, de mindenkit elutasított, nem keresett senkit, nem volt szüksége
senkire sem.
- És pasid ? - kíváncsiskodott Tom halálos nyugalommal, mintha egy
esetleges igen válasz sem lepné meg.
- Hé, Tom ! - kiáltott fel Andreas és a szíve nagyot dobbant.
Elöntötte a veríték.
- Most mi van ? Én nem tudhatom...Amúgy meg sejtettem mindig is,
hogy volt köztetek valami az öcsémmel...
- Bill...- sóhajtott hatalmasat Andreas és csodálkozott, hogy most
került először szóba Tom ikrének neve.
- És igazam van ugye ? - vigyorgott szemtelenül Tom.
Andreas fülig vörösödött, de hevesen rázta a fejét.
- Bill és én csak barátok voltunk.
Ellenkezése elég gyengére sikeredett, mert Tom gúnyosan ingatta a
fejét.
- Aha, persze, ezt annak mond aki elhiszi...messziről sütött
rólatok, hogy bejöttök egymásnak...
- Hülyeség ! - vágott közbe Andreas és alig jött ki hang a torkán.
- Tudod mit, nem érdekel mit csináltatok Billel. Kurvára hálás
vagyok, hogy megszépítetted a napjait...- zárta le a vitát Tom. Andreasnak
könny szökött a szemébe Tom őszinte megnyilvánulásától. Zavarában a kocsi
kormányát kezdte nézegetni, aztán a drága cd lejátszót, a tiszta műszerfalat és
a karcolás mentes ablakot. Tom kidobta a csikket az ablakon és csak nézett maga
elé, látszott, hogy gondolkodik valamin.
- Olyan hihetetlen, hogy pont ma két éve tűnt el. Sokszor eszembe
jut, vajon hogy nézne ki, milyen lenne, ha ez az egész meg sem történik...-
jegyezte meg egyszer csak halkan.
- Szerinted életben van még ? - tette fel a magának is ezerszer
feltett kérdést Andreas és össze szűkült gyomorral várta a választ. Tom
matatott valamit az autó rádión, áttekert egy másik csatornára, aztán vissza
dőlt az ülésbe.
- Szeretném azt hinni...de szerintem már nem...túlon-túl sok idő
telt el amióta eltűnt és ha csak úgy lelépett volna, biztosan értesít valakit,
legalább anyát, vagy apát. Ha pedig bűncselekmény van a háttérben, nos...csak
azt remélem nem szenvedett sokat...
- Olyan rossz nélküle, kurvára hiányzik ! - Andreas lecsukta a
szemét és érezte előtörni a forró könnyeket. Dühösen az ablak fele nézett, hogy
Tom ne lássa a sírását. Csak szipogott nagyokat és olyan volt, mintha mázsás
súly lenne a tüdején. Tom végig simított a karján.
- Hidd el Andy, nekem is hiányzik és örökké hiányozni is fog.
Olyan kibaszott nehéz ez...- mondta szelíd hangon vigasztalóan, majd levette
szeméről a napszemüveget és Andreas megdöbbenve látta, hogy Tom szemei is
könnyesen ragyognak. Ez megnyugvással töltötte el, már nem is szégyellte a
saját könnyeit. Tom magához húzta, hogy megölelje.
- Na gyere haver, ne sírj, Bill sem örülne, ha így látna...-
motyogta kedvesen. Andreas pedig szorosan ölelte.
- Olyan jó, hogy eljöttél ma. Végre valaki, aki legalább annyira
szerette Billt mint én...- suttogta.
- De hiszen téged is szeretlek ! Fel a fejjel ! - biztatta Tom
Andreast, aki még mindig a könnyein át látta barátja arcát. Tom már mosolygott,
még ha szomorúan is, de próbált erőt adni neki.
- Most úgy mosolyogsz mint Bill...- törölgette a szemét Andreas.
- Hát ikrek vagyunk, van egy kicsi hasonlóság.- grimaszolt Tom.
Andreas nem szólt erre semmit, csak nézte Tom arcát, a szemeit, amik ugyanolyan
fénnyel csillogtak, mint a testvérének, a száját, amiben kihívóan ragyogott a
piercing karika. Beszívta Tom illatát és heves szívdobogással töltötte el a fiú
közelsége. Tom észlelhette a pillantásokat, mert kezdte kellemetlenül érezni
magát és igyekezett kibontakozni Andreas kezei közül.
- Ha gondolod, indulhatunk...- mondta és a szemei az autó ülést
pásztázták.
- Maradjunk még ! - kérte Andreas és maga sem tudta, mi ütött
belé, hirtelen Tom ajkához hajolt és megcsókolta. Épp hogy egy pillanat volt,
de tökéletesen megzavarta. Villám csapás szerűen vissza tért a múlt.
- Bill...- suttogta Andreas kábultan, de Tom vele ellentétben
nagyon is eszénél volt, mert ingerülten tolta el magától Andreast.
- Hé Andy, mi ütött beléd ? - fortyant fel.
Andreas megilletődve kapkodta a fejét.
- Mi van veled ? - kiáltott rá Tom.
- Nem tudom...- sóhajtotta Andreas.
Tom vérvörös arccal, dühösen törölgette a száját.
- Elhiszem, hogy meg vagy zavarodva, de én nem Bill vagyok az
Istenért ! - morogta felháborodva.
Andreas beharapta az ajkát. Való igaz...Tom nem Bill. Sosem volt és
soha nem is lesz...Még akkor sem, ha ugyanolyan észvesztően mosolyog,
ugyanolyan édes az ajka mint Billnek, vagy ugyanolyan láng világít a barna
szemeiben. Tom csak egy jó barát, Bill pedig...minden más, ami jó ezen a
világon...
Andreas erőtlenül dőlt hátra.
- Bocsáss meg ! Egy akkora kretén vagyok ! - kérte színtelen
hangon.
Tom káromkodva cigaretta után kutatott a zsebeiben, majd mikor
nagy nehezen rátalált, gyorsan rá is gyújtott.
- Okés Andy, semmi gáz...- fújta ki a füstöt, majd beindította a
kocsit.
Az úton végig néma csendben voltak, csak a rádióból áramlott
valami zene, de Andreas nem hallotta mi. Nem figyelt, gondolatai teljesen
elragadták. Nézte az elsuhanó, őszi színbe öltözött fákat és elképzelte magát
alattuk Billel sétálni. Arra eszmélt fel, hogy Tom leállítja az autó motorját.
A házuk előtt voltak.
- Megérkeztünk. - mondta Tom.
Andreas bólintott.
- Örülök hogy láttalak, jó volt találkozni és kérlek ne haragudj
azért, ami az előbb történt...- szabadkozott.
Tom felnevetett.
- Mondtam már, hogy nincs baj !
És csakugyan megbocsátóan csengett a hangja.
- Köszönöm. - hálálkodott Andreas és kiszállt az autóból. Néhány
másodpercig szótlanul bámult Tomra, aki megköszörülte a torkát és átszellemült
arccal megszólalt.
- Az élet néha olyan hülye helyzetekbe sodor bennünket és nem
mindig vagyunk urai a cselekedetünknek, de a barátságunk elbír ennyit
szerintem...Szóval ne aggódj ilyeneken...Én mindig a barátod leszek.
- Jó ezt hallani. - tett néhány lépést Andreas, majd megtorpant és
hátra sandított. Tom a kocsiból nézte őt.
- Este tartjuk a születésnapi partimat, ott lesz egy csomó haver,
ha gondolod ugorj el te is, számítok rád ! - mondta még. Andreas vállat vont.
- Meglátom ! - indult el a házhoz vezető úton. Tom megvárta míg
megállt a kapu előtt, majd dudált egyet és elviharzott. Andreas pedig
kinyitotta a ház kapuját és beballagott. Olyan erőtlennek érezte magát, mintha
minden lépése egy örökké valóság lenne. A házba érve csend fogadta. Ledobta a
kulcsokat az asztalra, ahol egy cetli várta, amit édesanyja írt.
APÁDDAL ELMENTÜNK BEVÁSÁROLNI, FÉL ÓRA ÉS JÖVÜNK !
Andreas elolvasta a neki írt sorokat, majd lerogyott a kanapéra.
Jó lett volna most nem egyedül lenni. Nem esett jól neki az magány. Talán
mostanában mindent rosszul csinált, elmarta maga mellől az embereket. Azt hitte
nem kellenek barátok, hogy pont jó ez így és egyre csak egy illúziót, egy déli
bábot kergetett azzal, hogy Billt várta. Lehet, hogy Tomnak igaza volt és Bill
már tényleg soha többet nem kerül elő ?! Nem értette magát, miért nem akar erre ráeszmélni ?!
- Bill... - mondta ki a számára mindennél kedvesebb nevet, ahogy
már több ezerszer kimondta az egyedüllét óráiban.
Apja bárszekrényéhez ment, egy félig tele üveg rumot vett elő, meg
egy poharat, majd meggondolta magát és inkább csak úgy üvegből ivott. Nyelte a
kortyokat, egymás után sokat, aztán köhögve vette el a szája elől az italos
üveget. Csendes fény ragyogta be a nappalit megnyugtató arany színeivel,
Andreas hunyorogva nézte az árnyak játékát a hatalmas ablak előtt.
- Bill, rettenetesen rossz nélküled...- suttogott, majd üveggel a
kezében, apja dolgozó szobája felé tartott. Tudta mit keres és tudta azt is,
hol találja meg amire szüksége van. Remegő kezekkel tépte fel az íróasztal
fiókját, ahol a hivatalos íratok, számla értesítők alatt megtalálta a fekete
dobozt. Az asztalra fektette és kinyitotta. Apja 9 mm-es fegyvere meredt rá a
dobozból szinte vádlóan. Andreas csak nézte a félelmetes tárgyat. Gyorsan ivott
még egy kortyot a rumból, majd magához vette a pisztolyt. Nehéz volt és hideg
tapintású, Andreas fázni kezdett tőle. Mégsem rakta a helyére, hanem elindult
vele az emeletre a szobája felé. Amióta Bill eltűnt, a szobája volt az egyetlen
menedéke, ahol az emlékek megelevenedtek, szinte film szerűen peregtek a szeme
előtt, ha be tette a lejátszóba Bill kedvenc dalait, vagy eszébe jutottak a
dolgok amik érdekelték őket, amiken nevettek vagy éppen szomorkodtak. És ott
voltak a fényképek, amiket unalmukban készítettek Billék házában és Loitsche
utcáin. Andreas bekapcsolta a cd lejátszót és hangosan felcsendült a Die Ärzte
egyik dala, pont úgy mint régen. Aztán előhúzott egy nagyobb méretű zöld
borítós fénykép albumot. Leült az íróasztalához és felütötte a vastag
könyvszerű fényképtartót. Rögtön az első oldalon Bill mosolygó arca került a
szeme elé és a szíve megtelt keserű fájdalommal. Tovább lapozott, újabb képek
Billről, majd még tovább és ismét csak Billt ábrázoló fotókba botlott. Akármit
csinált a gondolatai, cselekedetei folyamatosan barátja körül forogtak, Bill
volt az ő rögeszméje és ezen soha nem lehet változtatni. Mert nem akarja. Még
akkor sem, ha Bill már valóban nem lesz mellette, nem beszélhetnek, nem érintheti és csókolhatja meg.
- Még most is kívánlak...- sóhajtott fel elkeseredetten.
Hányszor gondolta tovább a két évvel ezelőtti szeptember elsejét,
hogy mi lett volna, ha leszáll az éjszaka és kettesben maradhatott volna
Billel. Egyszerre futott végig a hátán a hideg és a beteljesületlen vágyakozás
forrósága. Majd könnyek homályosították el a szemét. Nem akart mást csak Bill
ölelésében megpihenni, újra fürdeni a közöttük lévő szikrázásban.
- Szeretlek Bill. - Andreas arcán végig folyt egy könny csepp,
egyenesen Bill egyik fényképére.
- Mindent oda adnék ha újra láthatnálak...- Andreas megragadta a
pisztolyt és egyenesen a halántékához tartotta. A könnyei patakokban folytak és
egész testében remegett.
- Nem akarom tovább csinálni nélküled. Hol vagy Bill ?! Merre vagy
?! - kérdezte, de a hangját elnyelte az üvöltő zene.
Mérhetetlen bánat hasított végig rajta. Ebben a fájdalomban volt
mindig része, mikor éjszakákon át nem tudott aludni és csak az ablak felé
pillantgatott várva a megváltó hajnalt, vagy amikor az utcán ment és szemével
folyton Billt kereste, de nem találta soha sehol. Andreas jó szorosan becsukta
a szemét. Tudta, apja egy golyót mindig tart a tárban, és az a végzete. Mert a
szíve már csak látszólag dobogott, minden darabja örökre ott ragadt Loitsche
határában, abban a szürke Audiban, Bill karjai közt és ajkán. És mikor Bill
köddé vált, Andreas élete is úgy tűnt el fokozatosan a semmibe, úgy lett
értelmetlen.
- Találkozunk...- mondta még könnyein át és egy pillanatra Bill
fotójára nézett. Hirtelen eszébe jutottak a szülei, a számára tökéletes
házaspár, akik mindig a jóra nevelték és akik iránt hatalmas tiszteletet,
szeretetet érzett, örök hálát, mindazért amit tőlük kapott. Most mégis rossz
fiuk lesz, csalódást okoz majd nekik. De nem tehet róla. A szerelem már csak
ilyen, veszélyes, gyakran halálos méreg.
-
Bocsássatok meg ! - zokogta és meghúzta a ravaszt. Lövés dördült el a szoba
falai között, még a hangos zene sem tudta elnyomni. Szinte visszahangzott és
Bill mosolygó fényképét Andreas vére festette vörösre.