2017. március 12., vasárnap

Kártyavár

Sziasztok!

Drága blogger barátnémnak, Sophie-nak nemrég írtam, hogy nem igazán tudok rövid történeteket írni. Hát azért csak találtam egyet :P Szóval itt van ez a jó régi történet, amit egy youtube video ihletett.


Szerző: xxslashxx
Cím:     kártyavár
Korhatár: 12
Szereplők: Bill
Műfaj:       slash, twc
Figyelmeztetések:F/F, szomorú befejezés, szereplő halála, angst,
Publikálva: 2008. december 23.

Tom!
Mire ezt a pár sort olvasod úgyis mindegy, de ne hibáztasd magadat hogy késő mert én akartam hogy így legyen.Nem szerettem volna, hogy szánalomból megölelj és azt mond hogy mindent újrakezdünk.
Az érzelmek csak őszintén jók...
Fogadok, nem is emlékszel rá hogyan is kezdődött az egész pár hónappal ezelőtt. Én emlékszem arra a hűvös, viharos éjszakára. A szél és az eső csapkodta az ablakokat. amikor bekopogtál a szobám ajtaján és leültél az ágyamra. Zavart voltál és kicsit ittas is. Először nem értettem, mit akarsz.
Mondtál valamit a testvéri szeretetről, furcsán csillogott a szemed, aztán meg csak néztél rám. Majd szó nélkül megcsókoltál. Visszacsókoltam. Mert én is akartam. Nem tudom mióta, de akartam. És azzal a csókkal megváltoztattad az életemet. Végre volt értelme mindennek.
Színesek lettek a napok, vidámabbak a hangok, gyorsabban teltek az órák, mert volt mire várni.
Az éjjelekre, amikor átjöttél és sokáig csak ott ültél a fehér lepedőmön, végigsimítottál a vállamon és én felébredtem erre. Mosolyogtál és lehúztad a takarómat.
Olyan örömet okoztál nekem, mint még soha senki.
Nem érdekelt David hülyesége, sem Georg vagy Gustav. Nem érdekelt a zene sem. És a fellépések sem. A színpadokon is te voltál a fontos. Minden dalt neked énekeltem és te ezt jól tudtad. Én neked adtam mindenemet és nem bántam meg egyáltalán. Sőt, akkor is újra megtenném ha tudnám, hogy ez lesz a befejezés.

Szerettelek.
Nagyon...nagyon...
Te voltál a minden. Aki értelmet adott az egésznek. Akinek lénye beragyogott mindent. Olyan jól éreztük magunkat együtt.
Emlékszem, mennyit nevettünk, emlékszem a titkos pillantásokra és azokra az érintésekre, amiket csak úgy egymás mellett elhaladva váltottunk a stúdió folyosóján úgy, hogy senki ne vegye észre.
És emlékszem arra a napra is, mikor könnyek közt a karodba kapaszkodva kértelek, hogy gondold át még egyszer. Hogy ne hagyj így itt...hogy ne legyen vége. De te azt mondtad, találtál valakit, aki nem csak arra kell és hogy ez szerelem...
Szerelem???És ami köztünk volt???!
Lélekszakadva rohantam utánad a folyosón, de te hátra sem néztél. És én még most most is szeretlek.
Pedig tudom, hogy soha sem kopogsz be többé az ajtómon és sohasem ülsz le a lepedőmre. Sohasem csókolsz már újra, sohasem lesznek kósza érintések. Nem tudom neked ez mennyire volt komoly, nekem nagyon is igaznak tűnt minden, ami volt. Nem tudtak hazudni az érintések, az éjszakai látogatások amik felégettek mindent és csak mi voltunk ketten. Csak te és én... És láttam ahogy a szemed ragyogott... Abban érzelmek voltak. De már mindegy... Elszürkült az ég felettem és kialudt a gyertya.
Az a gyertya, aminek fényét te gyújtottad. Aminek melegénél élni tudtam.
Nézem azt a lányt és nézlek téged. Boldogok vagytok. És én már tudom, mit kell tennem. Nem tudok, csak egyféleképpen kiszállni ebből. Nem tudlak elengedni, nem tudlak elfelejteni.
SZERETLEK!!! Én a szépre akarok csak emlékezni, a sok boldog órára. Ahogy itt állok a szédítő magasban és lenézek olyan kicsinek tűnik minden. Ez volt az életem?! Ennyi?! Nem Tom, nekem te voltál az életem... Ami nem most fog véget érni.
Én már akkor meghaltam, mikor a folyosón hátra sem nézve otthagytál.
Tudod, szerintem az élet egy kártyavár.
Amiről azt hisszük, hogy jól fel van építve és meglepődünk mikor váratlanul összedől és nem marad utána semmi.
Érted???!Semmi.
Az én életem is egy ilyen kártyavárhoz hasonló. És én nem várom meg, hogy összedőljön.
Kihúzom belőle az egyik lapot...            
                                                            -Bill-