2017. január 30., hétfő

Ez varázslat

Sziasztok!

A mostani írásomat egy novellaíró pályázatra készítettem, ahol harmadik helyezést értem el,valamint a legjobb fogalmazás kategóriát is elnyertem :)
Ígérem, hamarosan a másik blogban is lesz új bejegyzés.

Szerz
ő:         xxslashxx
Cím:             Ez varázslat
Korhatár:     12
Szereplők:    Bill, Tom, Original Female Character
Műfaj:           twincest
Figyelmeztetések: F/F, under age erotica, trágár beszéd, túlzott romantika,
Publikálva:     2012. szeptember 29.

Éreztem szemed varázsát, szívem ledobta palástját...
Bill megőrült mostanában. Nem ismertem rá, kifordult magából. Nem tudom mi lett vele, de sorra csinálta a felháborító és zavarba ejtő dolgokat. És mintha direkt bosszantani akarta volna a családját. Az egész ősszel, az új tanév beköszöntével kezdődött, amikor Bill és én külön középiskolában kezdtünk tanulni. Bill nem így tervezte, de nekem meg nem tetszett az a művészeti suli, ahova ő jelentkezett, a saját utamat akartam járni. Azonkívül a barátnőm, Mira is szerepet játszott abban, hogy más iskolába mentem. Mirával már majdnem egy éve jártunk. Az első hónapok nagyon intenzívek voltak, de kapcsolatunk mára kicsit ellaposodott, nem az állandó szexualitásról és folytonos bulizásról szólt, viszont kibírta az ő hisztis kirohanásait és az én bunkóságomat is. Egymáshoz szoktunk, mintha évtizedek óta együtt lennénk, bár nem voltam benne biztos, hogy ez a mindent elsöprő szerelem, de legalább egy biztos pontot jelentett az életemben.
Mira mindenképpen azt szerette volna, ha ketten egy iskolába kerülünk, és ami azt illeti nekem is tetszett ez az ötlet. Egyedül Bill lázadozott ellene, voltak is köztünk nézet eltérések, de aztán nem tehetett mást, megbékélt a helyzettel. Legalábbis úgy tűnt. De pár héttel az évnyitó után ikrem kezdett felettébb furán viselkedni. A tanulással egyáltalán nem foglalkozott, kimaradozott az állítólagos új barátaival, dohányozni kezdett, azonkívül nem egyszer rajta kaptam hogy ittasan jött haza délután, vagy hogy vodkát öntött a reggeli narancslevébe. Láttam, meg is volt a véleményem, de nem folytam bele. Én is csináltam már ilyeneket, tehát nem volt jogom bele szólni, na meg minden időmet lekötötte Mira és az új iskolába való beilleszkedés. Valószínűleg elsiklottam a dolgok felett és akkor sem kaptam észbe, mikor Bill már jóval durvább dolgokat művelt, mint az iszogatás. Mégpedig egy harmincas évekbeli fickóval kezdett el össze járkálni és csak az Isten tudta hogy mit csináltak ketten, de gondolom nem az időjárásról csevegtek. Ezt persze jó alaposan titokban tartotta, csak az volt feltűnő anya számára hogy sokszor késő este ért haza, minden hétvégén eltűnt és nem mondta meg hova megy, ha kérdezték csak zavartan elfordult és hebegett-habogott. A nyakán lévő élénk piros foltokat meg mindig nagy hévvel takargatta, és hagyta hogy anya azt higgye, egy lány csinálta.
Végül csak lebukott, Gordon, a nevelő apánk meglátta egy este a hypermarket kihalt parkolójában csókolózni egy hapsival. Az ügyből iszonyú nagy veszekedés lett otthon. A nevelő apánk kiakadt, anya zokogott és őrjöngött, nekem meg hogy őszinte legyek forgott a gyomrom és el sem bírtam képzelni, hogy az eddig szelíd és kedves ikertestvérem egy férfival múlatta az idejét eléggé el nem ítélhető módon. Nem is akartam erről beszélni Billel, úgy tettem mintha semmi közöm nem lenne az egészhez, mintha meg sem történt volna. És anyáék ugyanígy tettek, nem nagyon beszéltek a dologról. Furcsa volt Billel egy légtérben lenni és nem szóba hozni a történteket, de minden erőmmel ezen voltam mert ha csak eszembe jutott, hányingerem támadt. Anya persze eltiltotta a férfitől Billt. Aki lázadásképpen még inkább az alkoholba menekült, aztán messzebbre ment. Olyan dolgot tett, amire egyikünk sem számított és őrült nagy riadalmat okozott. Mikor anya és Gordon egy este elmentek valahova, ikrem mindenféle gyógyszereket vett be, amit a fürdőszobában lévő gyógyszeres szekrényben talált, aztán rá alkoholt ivott. Rosszul lett, én találtam rá amint a nappaliban feküdt a kanapén, úszott a verítékben, rázta a hideg, sápadt volt és félre beszélt. Halálra rémültem, főleg mikor elárulta miért ilyen. Rögtön hívtam a mentőket és anyáékat. Mire anya Gordonnal haza ért, Billt már elvitték a kórházba és kimosták a gyomrát. Csak másnap hajnalban mehettünk be hozzá, akkor már a detoxikáló részlegen feküdt. Borzasztó látványt nyújtott, az arca falfehér volt, a haja zilált és fekete karikák voltak a szemei alatt. Emlékszem hevert az ágyon a gyomormosástól előző nap össze hányt pólójában, egyik karjába csepegett az infúzió és csak bámult üveges szemekkel a plafon felé. Anya sírva kérdezgette hogy miért csinálta, meg akart e halni, vagy a pasi miatt, de Bill nem válaszolt, ijesztően rezignált volt. Én csak annyit kérdeztem, szüksége van e valamire, de erre meg gúnyosan elmosolyodott, mire végképp nem tudtam mit gondoljak.
Azóta eltelt már jó néhány hét és Bill még mindig nem járt be a suliba, mivel az orvos pár hetes pihenőt írt elő neki és anyáéknak is azt ajánlotta, várják meg míg Bill maga akar újra vissza menni az iskola padba, vissza térni a normális élet keretei közé. De ikrem nem siette el. Szerintem remekül el volt, hiszen egyedül lehetett egész nap, azt csinálhatott amit csak akart és ezt ki is használta.
Mikor benyitottam a házunk kapuján és végig mentem az udvaron már megütötte a fülemet a borzasztó hangos zene. Ami jelen esetben a Slipknot Psychosocial-ja volt. Szerettem én is ezt a dalt, de valahogy egy hosszú tanítási nap után éppen nem erre volt szükségem, főleg olyan hangerőn hogy a ház ablakai bele remegtek. A hangok szinte az idegekig hatoltak és bántották a fülemet. Mikor pedig a házba értem, a hangzavar még elviselhetetlenebb lett. Gyorsan ledobtam a táskámat az előszobába és a nappaliba siettem, ahol kaotikus kép tárult szemeim elé. A földön díszpárnák és magazinok hevertek, az üveg dohányzó asztalon üres poharak és chipses zacskók, a levegő merő cigaretta szag. Bill pedig a kanapén ugrándozott kezében egy üveg alkohollal. Látszólag nem vett észre, teljesen átadta magát a zenének. A haja kócos volt, arcán két oldalt vékony fekete csíkban folyt le a szemfesték. Az a sötét póló és fekete nadrág volt rajta, amiben még előző este 7 óra környékén ment el itthonról. Fogta magát, hazudott valamit anyának és lelépett, hogy aztán hajnalban valamikor haza botorkáljon.
Fél percig néztem az igencsak bizarr jelenetet, majd a lejátszóhoz léptem és egy gombnyomással megszüntettem az irritálóan hangos zenét. A fülem még másodpercekig zúgott, ahogy a csend töltötte be a nappalit. Bill csodálkozva bámult rám a kanapé tetejéről.
- Miért kapcsoltad le ? - érdeklődött vigyorogva és a szeme csillogásán látszott, jócskán van a vérében alkohol.
- Megőrültél Bill ? A végén még valamelyik szomszéd kihívja a rendőrséget csend háborítás miatt. Ez a hangerő elviselhetetlen, az utcáról hallani...- korholtam válasz helyett.
- Csak este tíz óra után csendháborítás, szóval...- vont vállat szemtelenül Bill és a kanapéról leugorva a lejátszóhoz ment, hogy vissza kapcsolja, de elkaptam a karját.
- Ez most komoly ? - háborgott Bill, mire szinte kicsavartam a kezéből az italos üveget.
- Te nem vagy normális ! Ez Gordon marha drága konyakja, amit a barátaitól kapott, ezért ki fog nyírni ! - döbbentem le.
- Nem találtam itthon más italt...- magyarázkodott Bill.
- Ez akkor is durva. Délután van és te máris be vagy állva ! - csóváltam a fejemet és kivettem a cd lemezt a lejátszóból, majd a konyhaszekrényhez sétáltam, hogy vissza tegyem a konyakot, már ami maradt belőle. Billnek nem tetszett a dolog.
- Mi a franc közöd van hozzá, hogy mit csinálok ? Én dolgom...- dünnyögött sértődötten és a cd-k elé térdelve, bizonytalan kezekkel másik után kutatott, de persze csak leverte őket a polcról. Oda léptem hozzá, hogy segítsek vissza pakolni.
- Ezt hagyd most, én vissza teszem. Te meg menj és zuhanyozz le, öltözz át ! - rendelkeztem, de ikremnél ez az ötlet sem aratott sikert.
- Már miért tenném ? - gúnyolódott a földön ülve és a semmibe elrévedve.
- Mert cigi, pia, meg izzadtság szagod van, azonkívül talán kijózanodsz mire anyáék haza jönnek. - válaszoltam neki higgadtan.
- Nem megyek, te meg lekophatsz ! - ellenkezett Bill.
Meguntam a gyerekes hisztériáját, úgy viselkedett mintha az egész világ ellene lenne. Már hetek óta ment ez, folyton csak ő volt a téma. Ő, ő és ő, meg a hülyeségei, ahogy lázadozva feszegette a határokat. Kiborította anyát, felbőszítette Gordont és az én számomra is sok volt már ez. Megfogtam a karját és álló helyzetbe rángattam.
- Pedig jönni fogsz ! - jelentettem ki és a fürdőszoba felé kezdtem vonszolni.
- Engedj már el Tom, mi a fene bajod van ? - sziszegte indulatosan és igyekezett lefejteni az ujjaimat a karjáról.
- Neked mi bajod van ? Nem volt már így is sok amit mostanában csináltál ? Mindenkit kikészítesz ! Térj már észhez, ez annyira szánalmas ! - morogtam és benyitottam a fürdőszobába. Kulcsra zártam az ajtót és tiszta törölközőt vettem elő, mindezt úgy hogy közben az eléggé vergődő Billt is szorosan tartottam. Nem volt egyszerű, de megoldottam.
- Te vagy a szánalmas ! Ki kért rá, hogy foglalkozz velem ? Tudd meg, nem kell az életre nevelned és nem kell belőlem egy kedves fiút csinálnod, mert én rohadtul nem akarom ! - kiabálta Bill és igencsak ellenállt, amikor csak úgy ruhástól belöktem a zuhany alá. A feje koppant egyet a csempén, és látszott hogy mondani akarna valami csúnyát, de nem hagytam rá időt, megnyitottam a vizet és a zuhany rózsából előtört a víz, egyenesen Billre. Ikrem nem vette jó néven, mérgesen ordítozott a zuhany alól, miközben egyre vizesebb lett.
- Ezt nagyon meg fogod bánni Tom ! Úgy éljek...
- Most félnem kellene ?
Elnevettem magam, persze csak halkan. Bill elég vicces látványt nyújtott, dühtől kipirult arccal, ruhában meg bakancsban, talpig vizesen, de reméltem legalább kicsit észhez téríti a fürdő. Tíz perccel később Bill valamivel nyugodtabban és jóval vizesebben ült a nappali egyik plüss foteljében. A hajából nagy cseppekben csurgott a víz, az arca sápadt volt, a szája kiszáradt. Egy fehér póló és sötét kék nadrág volt rajta, kezei között a törölközőjét szorította görcsösen.
- Úgy látom józanító volt a zuhanyzás...- jegyeztem meg és elvettem tőle a vizes törölközőt, majd leültem a vele szemben lévő fotelbe.
Bill elhúzta a száját.
- Bekaphatod...- suttogta dacosan.
Úgy tettem, mint aki nem hallotta ezt a megjegyzését.
- Esetleg szükséged van valamire ? - néztem rá és fürkészően figyeltem a fáradt szemeit, amik a kérdésemre viszont érdeklődve csillantak fel.
- Egy szál cigaretta és egy pohár ital jó lenne...
- Nem ennél valamit ? - vágtam a szavába a szememet megforgatva.
Bill megrázta a fejét, majd az asztalon lévő telefonjához nyúlt és elém tartotta.
- Ezt nézd meg ! - és a szájánál büszke mosoly bujkált.
A mobil kijelzőjén kiírás villogott : 5 nem fogadott hívás : David.
Egy másodpercre nem is tudtam hogy mit mondjak.
- Ő lenne a...- haraptam el a mondat végét elvörösödve, mert nem igazán tudtam, hogy fejezzem ki magam. Eddig a pasi nevéről sem volt sejtelmem se, most meg Bill elém tárja ezt a infót. De ki is lenne ez a David ? Bill barátja, haverja, szeretője ? Vagy csak egy sunyi féreg, aki kihasznált egy naiv kiskorút ?
- Még hiányzom neki...Látod...- mosolyodott el Bill.
- De ugye nem hívod vissza ? Anya megtiltotta ! Ne akarj még több balhét, így is sok volt mostanában ! - figyelmezettem ikremet, aki válasz helyett csak forgatta kezében a telefont, mintha azt mérlegelné felhívja e ezt a Davidot. Néztem az arcát, de nem tudtam megfejteni, mit szeretne.
- Nem tudom...- vont vállat végül.
- El kell felejtened ezt az alakot ! Ő csak egy...
- Mi ? Nem is ismered ! - vágott a szavamba felháborodva Bill és fehér arcszíne nyomban pirosba ment át.
- Végül is igaz. Nem ismerem, de ez akkor sem normális, hogy te meg az a fickó...Ő egy felnőtt férfi, te pedig egy gyerek vagy ! - mondtam fejcsóválva.
Bill az asztalra tette a telefonját és sötéten nézett maga elé.
- Ezt befejezheted. Kurvára nem tudod, mennyire nem vagyok gyerek ! - sziszegte ellent mondást nem tűrően.
Beláttam, talán igaza van. Amit ezzel a Daviddal művelt, minden csak nem gyerekes...
- Ja, sejtem...De mégis mit csinált veled ? - kérdeztem, de a hangom megremegett és nem tudtam fel vagyok e készülve a válaszra. A gyomrom kétségbe esve tiltakozott és ezt fájdalommal jelezte, ahogy a torkom is össze szorult.
Bill arcán valamiféle mosoly jelent meg, fél percig gondolkodott.
- Megtanított szeretni...
A felelete meglepett, felettébb szépen fejezte ki magát. Mondhatta volna csúnyán, vagy közönségesen. Éreztem, hogy zavarba jövök és nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel.
- Értem...Nos hát...ehhez nem tudok mit hozzá fűzni. Csak azt, hogy akkor sem szabad azon agyalnod, hogy újra találkozgatni kezdesz vele...- nyögtem ki és izzadtság cseppek jelentek meg a homlokomon.
- Miért ? - fonta össze karjait a mellkasa előtt Bill.
- Mert anya ki fog akadni és mert egy ennyi idős fiúnak nem ezen kell hogy járjon az esze...- fújtam ki a levegőt és totál szánni valónak éreztem ezt a választ. Mert tényleg az is volt. Bill ezt érzékelte, mert gúnyosan méregetett fekete, vizes haja alól.
- Hanem min ? Az iskolán ? A tanuláson ?
- Igen, például azon ! Vagy akár a lányokon. Azt anya sem tiltja meg. Nekem is van barátnőm...
- Tényleg, hogy van Mira ? - vágott a szavamba Bill érdektelen képpel.
Testvérem valahogy sohasem szerette Mirát, ahogy igazából egyik barátnőmet sem. Elfogadta a tényt hogy járunk, de annak jobban örült volna ha mielőbb szakítunk és mikor ez nem következett be, eléggé csalódott lett. Igazából Mira sem bírta Billt, mindig azt mondta hogy érzi az ellenszenvet amit az öcsém táplál iránta. Szó mi szó, ha Bill, Mira, meg én együtt voltunk, tapintani lehetett a feszültséget a levegőben és egyikünknek sem esett jól megszólalni. Én olyankor igyekeztem oldani a helyzetet, de sem a barátnőm, sem az öcsém nem voltak vevők erre. Szerencsére ilyen alkalmak elég ritkán adódtak, főképp mióta elkezdtük a középiskolát és Billel különböző intézmények tanulói lettünk.
- Minden oké vele. - válaszoltam és tudtam hogy Billt egy percre sem érdekelte igazán a dolog.
- Aha...- biccentett, és kezébe vette a telefonját, majd megint letette, aztán hirtelen ismét felkapta és kioldotta a billentyűzárat, miközben félszemmel engem nézett.
- Ne csináld ezt, hagyd a francba ! - kértem bizonytalanul, de ikrem ezt személyes támadásnak vette.
- Légyszíves ne szólj bele...
- El fogod tolni megint...- jósoltam.
- És ha így lesz, az neked mit számít ? - kötözködött Bill dühösen.
- Nem akarom, hogy fájjon neked és hogy megint olyasmit tegyél mint a múltkor. Az szörnyű volt, nagyon megijesztettél. Nemcsak engem, az egész családodat. Ideje lenne belátnod, hogy törődünk veled és jót akarunk...- magyaráztam, de Bill nem hagyta hogy befejezzem, ingerülten felcsattant.
- Hagyd abba ezt az álszent szöveget Tom ! Te nem törődtél velem, minden idődet a hülye barátnőddel és a még hülyébb haverjaiddal töltötted és egyáltalán nem számított mit érzek ! Kérlek, ne játszd most az érdeklődő testvért, mert elhányom magam ! - kiabált rám és a telefonjával együtt a teraszra indult.
Elhűlve néztem, ahogy teljes erejéből becsapta az üvegajtót és nagyon nem éreztem igazságosnak ezt a véleményét. Gyorsan felpattantam a fotelből és utána mentem. Nem akartam, hogy a végén tényleg felhívja azt a pacákot.
Ikrem a teraszon elhelyezett műanyag napozó ágy szélén kuporgott és ügyetlenkedve próbált rágyújtani, de a gyufa amit az asztalon talált valószínűleg vizes volt, mert nem gyulladt meg. Pár sikertelen próbálkozás után dühösen hajította vissza az asztalra a gyufát, a cigit pedig a zsebébe süllyesztette.
- Mit bámulsz Tom ? - pislantott rám kelletlenül.
- Beszélgessünk jó ? - ajánlottam halkan.
- Beszélgetni ? Te meg én ? Mikor  felejtesz már el végre ? - förmedt rám idegesen.
- Soha. A testvéred vagyok...- mosolyodtam el.
- Az egy dolog, de  akkor sem kell körbe ugrálnod és lesned minden szavamat, ez idegesítő. Nem kértem huszonnégy órás felügyeletet tőled és nem kell őrültnek nézni, aki ön és köz veszélyes...- szegte fel dacosan a fejét Bill és elnézett a vállaim felett, az udvar másik végébe, ahol csendes délutáni unalom lengedezett.
- Nem akarlak idegesíteni, csak szeretném ha tudnád, rám számíthatsz. Lehet, hogy mostanában túl sokat foglalkoztam az iskolával és Mirával, talán kicsit elhanyagoltalak, keveset voltunk együtt. De az nem jelenti azt, hogy nem vagy nekem fontos. Mert igenis az vagy, méghozzá nagyon... - tettem felé pár lépést, hogy elérhető közelségbe kerüljek hozzá.
- Ja, veszem észre...- gúnyolódott Bill és a földet kezdte bámulni. Én pedig őt. Az egyik csuklójánál hosszú vágott seb éktelenkedett, ami elég frissnek és mélynek látszott. Össze ugrott a gyomrom és kilelt a hideg a látványtól. Egyáltalán nem egy kis karcolás volt, sokkal inkább egy elszánt és dühös elhatározás eredményének tűnt.
- És a kezed ? - érdeklődtem és igyekeztem megőrizni a hideg véremet.
De ikrem nem felelt, csak vonogatta hanyagul a vállát. Össze szedtem magam és oda léptem hozzá. Majd letérdelve vizsgálgattam a sebet, amíg Bill arrébb nem húzta a kezét.
- Mondd, miért bántod magad ? - néztem fel rá elkeseredetten és valami szorította a mellkasomat. Ez a Bill, aki velem szemben ült, sápadtan, karikás szemekkel és vizes hajjal, a karján össze vagdosva, túl egy fura afféron és egy öngyilkossági kísérleten, egy cseppet sem hasonlított arra a kedves, nyílt és jóságos ikertestvéremre, aki eddig volt. Most gúnyos volt, elutasító és túl durva dolgokat csinált ahhoz, hogy megértsem őt. Hogy tudjam, mi játszódik a fejében. Szerettem volna bele látni az össze kuszálódott gondolataiba és rájönni miért alakult így a sorsa a szeptemberi iskola kezdés óta.
- Miért jó neked, hogy így élsz ? - bukott ki belőlem még egy szomorú kérdés.
Bill is szomorú volt és mivel nem tudta mit feleljen, szokásához híven lerázott.
- Nem mindegy az neked ? Menj és törődj Mirával, ő biztos élvezi...- azzal fel állt és befele indult.
- Mira okés, vele semmi gond. Te nem vagy okés és veled akarok most foglalkozni, tehát állj meg és válaszolj a kérdésemre ! - mentem utána dühösen és megmarkoltam az egyik karját, mire felszisszent.
- Ez fáj ! Pont ott vágtam meg, te hülye ! - lökött rajtam egyet, de elég gyenge volt ahhoz, hogy ki tudjon bújni a szorításomból.
- Most szépen megállunk és elmagyarázod mi ez az egész ! - mondtam határozott hangon.
- Minek ? Sosem érdekelt...- vágott vissza Bill.
- Lehet hogy eddig nem kérdeztem, talán mert kínos lett volna arról faggatni téged, hogyan cipelt ágyba egy idősebb alak, vagy hogy milyen érzés volt bevenni anya altatóit és nyugtatóit tömény alkohollal keverve. Kellemetlenül éreztem magam, nem akartalak bántani ezzel és kerültem a kérdéseket. De most már felkészültem és mindent tudni szeretnék, segíteni akarok. Ki vele, mi bajod van ! - rivalltam rá.
- Semmi. - mondta Bill és össze szorította a száját.
Ott álltunk a terasz üveg ajtaja előtt és egyikünk sem mozdult, én erősen fogtam Bill sérült csuklóját. Annyira, hogy éreztem a vágott sebét is az ujjaim alatt. Álltunk és néztünk egymás szemébe. Én reménykedve hogy végre válaszokat kapok, ő meg inkább reménytelenül és alig észrevehetően reszketve.
- Mi bajod van ? - ismételtem meg kicsit tagolva a kérdést és az idegesség szikrái táncoltak az egész testemben. Ikrem beharapta az ajkát és szemeiben rémült fények izzottak fel. Láttam a homlokára kiülő verítéket és tanácstalanságot. De még mindig nem szólalt meg.
- Oké, én ráérek, hosszú még a nap...Megvárom míg elmondod. - közöltem halálos nyugalmat magamra erőltetve. Nehéz volt megjátszanom ezt, azonkívül nagyon sajnáltam Billt, akin látszott hogy meg fog törni. Már nem rémület, hanem könnyek voltak a szemében és jól láthatóan fojtogatta a sírás.
- Szerelmes vagyok beléd ! - suttogta alig hallhatóan.
Én meg úgy éreztem, egyszerre nyílik meg felettem az ég és alattam a föld.
- Tessék ?! - kérdeztem vissza, mint aki nem jól hallotta.
Bill egyenesen a szemembe nézett és egy kövér könnycsepp hagyott átlátszó csíkot meggyötört arcán.
- Szerelmes vagyok beléd ! Most már tudod ! Boldog vagy ? - ismételte meg jóval hangosabban, mint az előbb. Elgyengültem és eleresztettem a csuklóját. Bill ezt kihasználva zavartan arrébb lépett párat és csak nézett a kert irányába, a szomszéd ház drótkerítésén is túlra.
Egy másodperc alatt zuhantam a semmibe. A tanácstalanságba, a hitetlenségbe és a félelembe. Ez volt az a válasz, amit ha addig éltem volna sem találok ki...Akármit elhittem volna róla, akármit...De ezt...Hogyan ? Ez lehetetlen ! Mi a francról beszél...
- Elment az eszed...- hebegtem remegő hangon.
- Igen, valószínűleg ez így van. - helyeselt Bill még mindig a távolba bámulva. Oda sétáltam hozzá.
- Ezt most csak viccnek szántad ugye ? - böktem oldalba. Bill rám sandított.
- Ilyenekkel nem viccelek. Az érzelmek komoly dolgok, sosem csinálnék poént belőle...- biggyesztette le ajkait megvetően.
- De hát...A testvéred vagyok! Nem létezik olyan ember, aki a saját testvére iránt táplál szerelmet... - figyelmeztettem és már engem is kerülgetett a sírás. Olyan bénának éreztem magam és fogalmam sem volt hogyan kezeljem ezt a szituációt. Még mindig nem hittem el, amit előbb hallottam.
- De létezik és itt áll melletted. - javított ki Bill.
- Ezért volt minden ? Minden, amit az utóbbi időben csináltál ? - csóváltam a fejemet és igyekeztem Bill tekintetét keresni, de ő elfordult és úgy beszélt hozzám.
- Mindig is felnéztem rád és olyan akartam lenni mint te. Vagány és laza. Te valószínűleg nem is vetted észre, de rajongtam érted. Vagyis azt hittem, hogy ez rajongás. De az évek során rájöttem hogy nem szimplán az, és hogy amit érzek annyira, de annyira nem egészséges. Megrémültem és szégyelltem magam. Azt akartam, hogy ne így legyen. Mégsem tudtam tenni ellene, minden erő kiment belőlem és elvörösödtem, ha rám mosolyogtál, ha a szemembe néztél. Te ebből semmit sem vettél észre, mert idővel megtanultam hideg tekintettel pillantani rád és érzelem mentesen viselni ha meglátlak, de belül minden egyes percben égetett a tűz...Aztán jöttek a lányok. A barátnőid. És én mindet gyűlöltem. Mert elvettek tőlem és mert ha rájuk néztél furcsán csillogott a szemed és utáltam hogy rám nem így pillantasz. Boldog voltam, ha véget ért egy kapcsolatod. És elhiheted, Mirát sem bírom. Ő is csak egy a sok közül, aki kiköveteli hogy minden idődet vele töltsd. Sőt, arra is rávett hogy ugyanabba az iskolába járjatok. Pedig velem kellett volna jönnöd, a művészeti iskolába. Hogy együtt legyünk, ahogy mindig, az általános iskolában is...
- Hé, sosem mentem volna abba a művészeti suliba. Értsd meg, nem érdekel a szobrászat meg festészet...- vágtam a szavába, de Bill nem reagált erre, csak mondta tovább felhevülve.
- Azt akartam hogy foglalkozz velem, hogy megint nagyokat csavarogjunk, beszélgessünk mint egy, vagy két éve. Azt kívántam, hogy feküdjünk a fűben, nézzük az eget és a karunk egymáshoz érjen, vagy átbeszélgessünk egy éjszakát mindenféléről. De aztán megjelent Mira és mindent tönkre tett ! Elfordított tőlem...
- Ez nem igaz Bill ! Én itt vagyok és voltam neked mindig ! - tettem a vállára a kezemet, aztán gyorsan el is kaptam onnan és zavartan toporogtam mellette tovább.
- Dehogy voltál...Magamra hagytál és a kettőnk élete szépen, lassan ketté ágazott. Már nem fonódott egybe, mint régen. Már nem én voltam az, akinek a titkaidat elmondtad, akinek az álmaidról meséltél. Elvesztettelek és úgy éreztem, ezzel magamat is elvesztettem. Én gyűlölök egyedül lenni Tom és ezt te is tudod...Új barátok kellettek, akik feledtetik velem a magányt, ha csak kis időre is. Páran, főleg idősebbek, elfogadtak olyannak amilyen vagyok. Kedvesek voltak, megengedték hogy velük tartsak, fizettek néhány italt, adtak pár cigarettát. Legalább tartoztam valakikhez...
- És David ? Mégis mire volt jó vele kezdened ? - szóltam közbe.
Bill vett egy nagy levegőt.
- David, na igen...Sok mindenben hasonlított rád. Ő is laza és vagány volt. És néha úgy kezelte a helyzeteket, mint te. Úgy mosolygott rám és úgy viccelt, ahogy te. Jó volt vele lenni, mert rád emlékeztetett, gyakran azt képzeltem hogy helyette te tartasz a karjaidban és te csókolsz. Nem bántott soha, gyengéd volt és nem kezelt gyerekként. Amikor anyáék rájöttek és kitört a botrány, eltiltottak tőle. Én meg a gyógyszeres dologgal válaszoltam erre a lépésükre.
- Ez olyan butaság volt tőled ! Akár komolyabb bajod is lehetett volna belőle. Felelőtlen dolog gyógyszereket tömnöd magadba és leöblítened alkohollal. Nem értél el vele semmit !
Bill ekkor szembe fordult velem és villámlott a tekintete.
- Te mit tettél volna, ha az egyetlen ember akihez vonzódsz, nem foglalkozik veled és aki meg kedvelne, nem teheti mert mindenféle hülye erkölcsi korlátai vannak, na meg van egy családod aki mindenbe bele ártja magát ? Minden össze dőlt felettem, nem láttam választ a kérdéseimre...Te mit tettél volna ?!
Tanácstalan lettem. Én nem kerültem még ilyen helyzetbe.
- Nem tudom...- sóhajtottam végül.
Bill győztes képpel biccentett.
- Na látod ! És különben is...Jó volt az a szédülés a nappali kanapéján, forgott velem minden és elfelejtettem a hétköznapok gondjait. Kicsit elfelejtettelek téged. Hogy létezel és hogy milyen tökéletes vagy, olyan amilyen én sosem lehetnék...Hogy milyen jó vagy...És érzéki...És izgató...
Nem bírtam tovább hallgatni.
- Hallgass el kérlek ! - kiáltottam el magam, Bill elnémult és riadt szemekkel bámult engem.
- Én nem vagyok tökéletes. És te sem belém, csak a szerelem fogalmába, egy számodra kitűzött ideálba vagy szerelmes...- tettem még hozzá, mire ikrem nem törődöm képpel és gúnyosan megvonta a vállát.
- Gondolj amit akarsz Tom...De én tudom mit érzek, és hogy milyen nehéz ezzel együtt élni. Ha átélnéd azt a sok harcot...Most meg elmondtam neked, nem is tudom miért. Talán nagyon nagy hibát vétettem ezzel...
- Oh Bill...- csóváltam a fejem és néztem Billre, aki már a szemét törölgette leszegett fejjel és nagyokat szipogott hozzá.
- Én tényleg azt hittem, hogy el fog múlni...- mondta bánatosan.
Nem jöttek értelmes gondolatok a fejembe, hogy aztán kimondhassam őket. Zavart voltam és egyik lábamról a másikra állva vizslattam Billt, amint a könnyeivel küzdött, de azok mindig győztek és megjelentek a szemeiben. Tényleg nem tudtam mi az amit belül érez valójában, lehet hogy tulajdonképpen ezzel ő sem volt tisztában, de látszott rajta hogy megviselik a heves érzelmek. Megint eszembe jutott az az este, mikor gyógyszer túladagolással kórházba szállították és az a kórházi hajnal, amikor meglátogattuk. Remegett a lábam, ahogy a detoxikáló halvány fényben fürdő elhagyatott folyosóján mentünk végig anyával és lépteink halkan kopogtak a fehér-fekete kockás járólapokon. Előtte még soha sem jártam itt és most is a menekülés kényszere volt bennem, annyira ijesztő hely volt ez. Olyan szomorú volt Billt úgy látni, kiszolgáltatottan, egy sötét kis kórteremben, ahol csak a reluxa csíkjain jött be némi világosság az utca felől. Én mégis jól láttam őt és megdöbbentett, keserűséggel töltött el ahogy az ágyon feküdt, üres, merev tekintettel, a karjába kötött infúzióval. Anya szívszorító zokogása még feszültebbé tette a helyzetet. De mindennek ellenére, mégis csak egy idióta kérdést tudtam kinyögni, mégpedig hogy szüksége van e valamire. És a válasz egy gúnyos mosoly volt, amit akkor még nem értettem, de most már világossá vált. Ha Bill akkori állapota lehetővé tette volna és magunk maradunk a kórteremben, talán annyit mond, hogy rám van szüksége. Én pedig egészen biztosan totál lefagytam volna...
- Szeretnéd ha megölelnélek ? - kérdeztem végül, mire Bill csak szaporán bólogatott, és hagyta hogy gyengéden a karjaimba zárjam. Nem mozdult, ő meg sem ölelt, csak halkan sírt tovább. Éreztem hogy a pólóm vizes lesz a könnyeitől, a még mindig nedves haja az arcomba hullik és arra gondoltam hogy mióta nem tartottam a karjaimban őt. Lehet, hogy már évek óta. De amióta Mirával jártam, biztos hogy nem. Talán életem első komolyabb kapcsolata tényleg megölte a Billel való sérülékeny viszonyt és én ezt észre sem vettem. Megszűntek a nagy beszélgetések, a kettesben töltött önfeledt percek, a séták, a nevetések. És eltűntek az ölelések is. Én nem öleltem Billt, de megtette helyettem valaki más...Megborzongtam és egy hatalmasat sóhajtva még szorosabban öleltem ikremet, aki ezen felbátorodva két tenyerét a derekamra csúsztatta. Nem tiltakoztam, talán úgy éreztem ennyit még lehet, a tények tudatában is.
- Ne sírj, jó ? Minden rendben lesz...- suttogtam Billnek, hogy vigasztaljam és bele simítottam a hajába.
- Nem jó ötlet hozzám érned...- motyogta ikrem fél szemmel rám sandítva, az arcára száradt könnyeket törölve.
- Miért nem ? - kérdeztem vissza szelíden, de közben rájöttem megint marhaságot kérdeztem.
Bill vállat vont.
- Mert félre értelek...És mert kiugrik a szívem attól, hogy ilyen közel vagy hozzám...- válaszolta elvörösödve.
Meglepődtem és egyik kezemet testvérem mellkasára tettem. Ámulva nyögtem fel, ahogy megéreztem őrülten zakatoló szívét.
- Huh, elég gyorsan ver...- állapítottam meg zavartan.
- Érted dobog...- biccentett Bill, mire gyorsan vissza húztam a kezemet a vállai környékére és az előbbi zavarom még jobban eluralkodott rajtam. Bill olyan furcsán méregetett. Kezdett feszélyezni hozzám simuló teste, a mosolya számomra idegen volt, kisírt szemei kacéran csillantak és egyértelműen közeledő szándékot sugalltak. Talán arra a Davidra is így nézett és így hódította meg ?
- De ez lehetetlen Bill...Ilyen nincs ! Ilyen nem lehet ! - hadartam levegő után kapkodva és nem valami határozottan. És tényleg nem voltam meggyőző, sem a magam, sem ikrem számára. Mert a következő másodpercben Bill villámgyorsan hozzám hajolt és már csókolt is. Még észhez térni sem volt időm, a nyelvét máris gyengéden csúsztatta át a számba. Ahogy megéreztem a nyelvében lévő piercing fémjét, szemeim kikerekedtek, hideg veríték jelent meg a hátamon és homlokomon. A kezeim automatikusan Bill mellkasának feszültek, hogy arrébb tolják őt, de nem ment. A döbbeneten és ijedtségen túl rögtön az ötlött az eszembe, hogy milyen piszok jól csókol. Sosem feltételeztem volna róla. A csókja egyszerre volt finom és szelíd, mégis férfias, hiszen nem volt hasonlatos egyetlen korábbi lányokkal történt csókhoz sem. A légzése felgyorsult, a teste vibrált és lüktetett az ujjaim alatt, az ágyéka az én csípőmhöz ért és éreztem az izgalmát. A gerincemen végig cikázott valami ismeretlen érzés és mellkasához szorított tenyereim erőtlenül lehullottak Bill derekához, ahol a kissé felhúzódott pólón keresztül szinte lángolt tűzforró bőre.
Nem csókoltam vissza. Csak álltam ott lebénulva, megdermedve, érzéseim és gondolataim kusza tengerében, a füleimben a saját szívverésem visszhangzott, a talaj minduntalan ki akart csúszni a lábaim alól és hol fáztam, hol pedig melegem volt.
Hirtelen csapódott a garázs ajtó és lépések zaja közeledett felénk. Úgy ugrottam el Billtől, mint egy riadt vad a vadász fegyvere elől. Majdnem neki ütköztem a terasz ajtajának. Sokkos voltam, ziháltam és reszkettem.
- Mi volt ez ? - kérdeztem alig hallhatóan és magam számára is fura, rekedt hangon. A szemeim kérdőn szegeztem Billre, de ő jól állta pillantásaim kereszt tüzét. Sőt, úgy láttam élvezi hogy így nézek rá. Ilyen halálra rémülten és tanácstalanul. Megnyalta az ajkát és arrébb söpörte az arcába hullott hajtincseit. A hallgatásával megőrjített.
- Mi a fene volt ez ? - vontam kérdőre emeltebb hangon.
- Nem tetszett ? - kérdezte Bill egyszerre gúnyosan és ártatlanul.
- Te beteg vagy. - vágtam rá az ajkamat harapdálva és még mindig remegve. A szívem vad lüktetése is nehezen akart csillapodni és mintha még mindig rajtam égett volna Bill érintése.
- Tudok sokkal jobbat is...- vigyorodott el ikrem sokat sejtetően.
- Nem vagyok rá kíváncsi ! - dühöngtem.
- Tudom hogy nem azért tiltakozol mert olyan rossz, hanem mert olyan jó és ez elborzaszt...- közölte Bill halálos nyugalommal az arcán.
Fogalmam sem volt, ezzel a mondatával mit akart elérni, de alaposan betalált és feladta a leckét. Éreztem, hogy elsápadok és épp szóra nyílt volna a szám, mikor feltűnt anya bevásárló szatyrokkal, és a szokásos délutáni, fáradt mosolyával.
- Sziasztok fiúk. - köszöntött minket kedvesen.
- Szia anya ! - Bill készségesen elvette anya csomagjait, majd tetőtől - talpig végig mérve engem, elhúzott mellettem be a házba. A testünk egymáshoz nyomódott a terasz ajtónál, engem meg átjárt a szédülés.
- Tom, minden rendben ? - állt meg előttem anya és egyik kezével megsimította a homlokomat, hogy ellenőrizze van e lázam.
- Persze...miért kérded ? - köszörültem meg a torkomat és lassú léptekkel cammogtam én is befelé, anya követett.
- Úgy álltál ott, mint aki szellemet látott. - felelte anya és kilépett a cipőjéből, majd a konyha felé ment. Ikrem ezalatt a konyha pultjára rakta a megvásárolt árukat és amint meglátott, szinte átfúrt a pillantásaival. Megálltam az egyik szék mellett és néztem ahogy anya segít Billnek elpakolni.
- Nos, hallgatlak. Mi a baj ? - érdeklődött anya kíváncsian.
- Semmi...csak Bill...- nyögtem, mire anya és Bill egyszerre bámultak az arcomba.
- Valami gond van ? Veszekedtetek ? - bombázott kérdésekkel anya. Billen pedig látszott egy másodpercre megrettent, hogy talán elmondom mi történt alig pár perccel ezelőtt, vagy hogy beárulom, amiért Gordon italát pusztította.
Válaszok helyett a legegyszerűbb megoldást választottam.
- Felmegyek, sok a házim. - dünnyögtem és sarkon fordulva, kissé bizonytalan léptekkel hagytam el a konyhát. Magamhoz vettem a táskámat és felbotorkáltam a szobámba. A biztonság kedvéért még kulcsra is zártam az ajtómat. Persze nem azért, mert attól féltem ikrem betöri és rám veti magát. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni és azt szerettem volna, ha senki sem zavar. Letettem a táskámat és az íróasztalom fiókjából előhúztam az egyik füzetemet, majd lezöttyentem az ágyamra és csak bámultam a fehér füzetlapon kanyargó betűk sokaságát.
"Aludj jól kicsim, holnap találkozunk. Csók : Tom" - rezignáltam pötyögtem be a mobilomba a szokásos esti jó éjt üzenetet Mirának. Megnyomtam az elküld gombot és meg sem várva, hogy Mira vissza írjon, kikapcsoltam a készüléket. Erősen fájt a fejem és egész délután egy sort sem tanultam, csak ültem az ágyamon és úgy tettem mintha, de igazából egy betűt sem véstem a fejembe. Ki sem mozdultam a szobámból. Anya bekopogott hogy kész a vacsora, de azt mondtam nem vagyok éhes. Aztán később még egyszer bekopogott, hogy minden rendben van e, erre azt hazudtam hogy hát persze. Pedig rohadtul nem ez volt a helyzet. Rosszul éreztem magam. Teljesen össze kavarodva, fáradtan és gyengén. Émelyegtem és szédültem, izzadtam és fáztam egyszerre. És csak Bill sejtelmes csókjára tudtam gondolni. Még sosem éltem át hasonlót és még sosem ostromoltak ennyire ambivalens érzések valaki irányában. Még mindig nem hittem el, hogy Bill azt mondta belém szeretett és azután megcsókolt. Ez olyan természetellenesnek tűnt, még most is ! Össze szorult a belsőm, ha alaposabban végig gondoltam magamban. De akkor miért járt az eszem egyre csak ikrem ajkainak furcsa érintésén ? A teste közelségén ? A lélegzetének forróságán ? Hiába próbáltam a figyelmemet elterelni, nem sikerült. Mi a franc történik velem ?
Felkönyököltem az ágyamon és arrébb toltam az utamba álló füzeteket, tankönyveket, majd hirtelen mozdulattal felkeltem az ágyból és a szoba ajtó felé indultam. Nem tudtam mennyi az idő, de sötétség köszöntött, ahogy a kulcsot elfordítva a zárban, kiléptem a folyosóra. A földszinti nappaliból a tv fényei szűrődtek fel alig észlelhetően. Ezek a fények segítettek eljutni Bill szobájának ajtajáig. De az ajtó üvegén keresztül ott is csak feketeség várt és már éppen megfordultam volna hogy vissza sétáljak a saját szobámba, mikor hangok ütötték meg a fülemet. Egy másodpercig nem hezitáltam, kezem kopogásra lendült és három aprót kopogtam az ajtón. De nem érkezett válasz, én pedig vettem a bátorságot és benyitottam.
Bill a  nyitott ablak párkányán üldögélve nézte a kihalt, késő esti utcákat.
- Nem zavarok ? - kérdeztem és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Gyere csak. - mondta testvérem, én pedig oda lépdeltem hozzá és megálltam mellette. Hideg levegő vágott az arcomba, ahogy szemeim átfutották a tájat, de semmi érdekeset nem vettem észre. Olyan volt, mint bármelyik másik este, a házak ablakainak fénye pici élénk sárga foltként világított a kékes szürke éjszakában és néha egy-egy autó hangja és fényei törték meg az utak csendjét és sötétjét.
- Soha többet nem fogom felhívni Davidot. - szólalt meg váratlanul ikrem, rám sem pillantva.
- Igazán ? Hát ez tök jó. - dadogtam és míg Bill rám sem nézett, én azért alaposan végig pásztáztam őt. Szürke pólót és egy kék színű pizsama nadrágot viselt, az arca fáradt, a haja még mindig ugyanolyan kócos volt, mint délután.
- Csak téged kerestelek benne, bár ezt ő nem tudhatta. Nem akarok neki fájdalmat okozni, nem szép dolog játszani az érzelmekkel. - tette hozzá.
- Nagyon örülök, hogy így véled. Én pedig megígérem, hogy ezentúl több időt szánok rád. Nem lógok állandóan a haverokkal és Mirával, hanem kitalálok valami közös programot kettőnknek. Jó lesz ?
Bill csodálkozva fordult felém.
- Ezt komolyan mondod ? - kérdezte és ámulata hamarosan őszinte mosolyba csapott át.
- A lehető legkomolyabban ! - vágtam rá határozottan.
- Nahát Tom, ez a legjobb hír, amit mostanában hallottam ! - lelkesedett ikrem és lemászva az ablak párkányról, megtorpant előttem.
Ismét olyan közel volt hozzám, mint délután. Meleg lehelete a nyakamat csiklandozta, amitől kilelt a hideg. Láttam szemei boldog csillogását és ez örömmel töltött el. Na és izgalommal. Ami még a teraszon költözött be a testembe, a bőröm alá és minden porcikámba, de akkor még döbbenet és értetlenség is társult hozzá. Pár gyötrelmes óra után, azonban már csak az izgalom maradt és a vágyakozás egy újabb csók után. Mert rájöttem, hogy az a csók amit Bill adott nekem, a legőszintébb, legtisztább csók volt amit életemben kaptam. Mint ahogy Bill szerelme is önzetlen volt és teljes szívből jövő.
- Nem engedem, hogy bárki is közénk álljon. Sokat érsz nekem Bill. Nem szeretném azt érezni, mint amikor begyógyszerezted magad. Sajnálom, süket voltam, nem hallottam meg a segély kiáltásaidat. De most már minden más lesz. Én nem akarlak elveszíteni. - jelentettem ki.
A szemeim elhomályosultak és gyorsan Bill után kaptam, majd magamhoz húztam őt. Egy másodpercig sem ellenkezett.
- Nem fogsz Tom. Én örökké itt leszek neked.
A szívem hatalmasat dobbant, mikor éreztem Bill karjait magam körül és a félhomályban láttam ahogy hozzám hajolt.
- Félsz ? - kérdezte félig lecsukott pillái alól.
- Nem. - ráztam meg a fejem. Persze nem mondtam igazat, kicsit féltem és még mindig motoszkáltak a kérdések az agyamban. Tudom egyáltalán mit csinálok ? És hogy miért csinálom ? És egyáltalán mi történik velem ?
- Újrakezdés...- suttogta még, majd ajkai az én ajkaimat érintették. Halkan felsóhajtottam, a szemeim azonnal lecsukódtak, az ölelésem egyre szorosabb lett és elvesztem valami megmagyarázhatatlan forróságban, mikor a nyelvem az ő nyelvével találkozott.
Másnap reggel úgy ébredtem fel, mint aki átmulatott egy éjszakát. Izzadtam, lüktetett a halántékom és kóválygott a gyomrom. Nyögve tápászkodtam fel az ágyból a mobilom ébresztőjére és kelletlenül indultam el a szokásos reggeli rutin zuhanyzásra, fogmosásra. A fürdőszobában töltött percek alatt a fejem valamennyire kitisztult és az agyamon ismét átpörögtek az előző napi cselekedeteim. Főleg a késő estiek. Annyira valószínűtlen volt minden és valahogy homályba veszett. De igaz volt, megtörtént. Én is akartam. Hosszú percekig csókoltuk egymást Billel, aztán cinkos mosollyal az ajkunkon, szuszogva hajoltunk el egymástól és a sötétben próbáltuk megfejteni mit gondol a másik. Majd ismét csak csókolóztunk és kezeink bemerészkedtek egymás vékony pólója alá. Nem sokat beszéltünk, egy realitás nélküli világban jártunk és minden egyes csókunkkal újra meg újra elmostuk a testvériség törvényét. Majd jóval éjfél után tétován lépkedve nyitottam be a szobámba, magam előtt látva egy bizonytalan holnap árnyait.
De most rám virradt a reggel és ezzel a valódi élet. És én nem is tudtam mit gondoljak. Felöltöztem és lefele indultam az emeletről, azon agyalva mit is mondok, teszek mikor meglátom Billt. A fényárban fürdő nappaliban anyába botlottam, aki csak úgy repkedett a jókedvtől.
- Jó reggelt. - köszöntem, mire ő egy puszit nyomott a homlokomra és megcirógatta az arcomat, amivel alaposan meglepett engem.
- Bill úgy döntött, suliba megy ! - újságolta sugárzó mosollyal.
A hír örömmel töltött el.
- Ez remek ! - szaladt az arcomra egy széles vigyor.
Anya felkapta a táskáját és a kijárat irányába sietett.
- Én is alig hittem el ! De most már talán minden a régi lesz ! Legyen nagyon szép napod Tom ! Rohanok, mert a nagy örömködésben elkések a munkából ! - intett és már csak az ajtó csapódását hallottam.
- Bill vissza tér az iskolába...- ismételgettem magamban a szavakat hitetlenkedve, miközben a konyhába mentem. Az ajtónál azonban belém fagyott minden gondolat, úgy bámultam magam elé, mint aki hallucinál. Pedig nem vízió volt, amit láttam. Az asztalnál Bill ült, egy csésze tea mellett szorgosan körmölt valamit, miközben a rádióból szóló zenét dúdolgatta.
It's the end of the world as we know it and I feel fine...
Borzas haja gondosan kifestett szemeibe hullott. Sötétkék nadrág, bakancs, egy piros póló és a fekete farmerdzsekije volt rajta, amit könyékig feltűrt. A csuklóján lévő sebet egy tapasz takarta. Vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Régen láttam már ilyennek. Nyoma sem volt a tegnapi szétcsúszott, spicces Billnek. Egyszerűen gyönyörű volt és tökéletes. Olyan, mint a David és a gyógyszertúladagolásos ügy előtt. Én meg úgy éreztem magam, mint aki eddigi éveiben hazug álomban élt volna és most ébredt rá Bill szépségére.
- Szia Tom ! Isten hozott újrakezdésünk első napján ! - köszöntött mosolyogva, amint észrevett.
Én már nem tudom hány perce állhattam a konyha ajtóban idiótán és bambán. De rögtön leizzadtam, a szívverésem sokszorosára gyorsult, amint hozzám szólt.
- Ez inkább új kezdet...- javítottam ki ikrem előbbi mondatát és még mindig alig tudtam levenni róla a szemeimet. Ő viszont ismét a füzetébe mélyedt, írt bele még pár sort és bedobta a másik széken lévő hátizsákjába.
- Tényleg elmész a suliba ? - érdeklődtem.
- Persze ! Miért olyan nagy dolog ez ? Éppen eleget voltam itthon, nem szeretnék évet ismételni ! - vágta rá Bill kedvesen, azzal össze pakolta az asztalon szerte-szét heverő tanszereit, kikapcsolta a rádiót, majd megitta a teáját és a kijárat fele vette az irányt. Én még mindig a konyha ajtajánál szobroztam.
- Nem jössz ? Mehetnénk együtt ! - hallottam vidáman csengő hangját.
- Hát...- bizonytalanodtam el.
- Persze csak ha van kedved és ha Mira sem lesz dühös...- torpant meg ikrem a ház ajtajában.
Mióta külön iskolába jártunk, én többnyire Mirával mentem reggelente. Így láttam természetesnek és mert Mira is elvárta. De ma hirtelen mindennél fontosabb lett, hogy Billel utazzak.
- Mirát bízd rám ! Indulhatunk ! - bólogattam komoly képpel és szélesre tárva Bill előtt az ajtót, hagytam hogy kisétáljon rajta. Rövidesen már a buszmegálló felé ballagtunk hallgatagon. Időnként lopva Billre pillantottam és néha ő is elkapta a tekintetemet, amit egy kósza mosollyal nyugtázott. Éreztem, hogy mondani kellene valamit, de nehéz volt megszólalni.
- És most hogyan tovább ? Úgy értem, a tegnapiak után mihez kezdünk ? - kérdeztem hatalmas, gondterhelt sóhajjal.
- Nehéz a lelki ismereted ? Végül is megcsaltad a barátnődet...Velem...- grimaszolt Bill.
Megráztam a fejemet.
- Nem erről van szó, én nem érzek lelki ismeret furdalást Bill ! Kettőnkre gondolok. Most mit csinálunk ? - tártam szét a kezeimet válaszadásra várva. Bill megállt és láttam rajta, hogy töri a fejét. Én is megálltam és csak néztem rá, míg el nem kezdtem szédülni. Akkor az aszfalt tanulmányozásába kezdtem és feszülten játszottam a számban lévő piercing karikával.
- A tegnapi nap volt életem legjobb, legrosszabb és legfurcsább napja egyszerre. Kimondtam hogy mit érzek irántad, pedig megesküdtem magamnak, hogy ezt sosem teszem meg. De nem bánom, hogy így történt, sokkal jobban érzem magam tőle. Végre nem kell megjátszanom magam és belül őrlődnöm a ki nem mondott érzelmek miatt. Köszönöm, hogy segítettél a helyes útra térni, nélküled nem ment volna. Ha tegnap nem nyitod fel a szemem, talán már ma elkezdtem volna találkozgatni Daviddal és az csak bajt szült volna. Amikor este átjöttél és ígéretet tettél, hogy most már velem leszel úgy éreztem, végre újra vissza kaptam az én ikertestvéremet. A csókok után pedig az volt a véleményem, hogy kaptam mellé még valaki mást is. És őrült lennék, ha nem akarnék újabb csókokat, érintéseket és még ennél többet. Őrült lennék, ha nem élnék a lehetőséggel, hiszen évek óta vágyódom utánad. Viszont neked barátnőd van. - magyarázta Bill, bár nekem túl reális és józan volt a meglátása.
Ekkor, mintha az illető meghallotta volna hogy emlegetjük, megszólalt a telefonom. Össze rezzentem és előbb Billre, majd megint az aszfaltra sandítottam. Tudtam hogy ez csak egy valaki lehet, mégis előhalásztam a készüléket a zsebemből és csak bámultam Mira nevének villogását a kijelzőn. Aztán egy gombnyomással elutasítottam a hívást. Bill először csodálkozva, majd szemeiben hálával pillantott végig az arcomon, amitől melegség támadt a gyomromban. Értettem mit akart mondani.
- Meg fogom oldani ! - motyogtam magam elé, vissza téve a telefont a zsebembe és Mira hirtelen nem is mint barátnő, hanem mint utamban lévő akadály tűnt fel a szememben.
- Szerinted van megoldás ? - kíváncsiskodott ikrem.
A szívem azt súgta, igen és csak pár egyszerű cselekedetből áll. Az eszem viszont arra figyelmeztetett, hogy nehéz és rögökkel szegélyezett út áll előttem.
- Bonyolult, de azt hiszem van. - vontam vállat.
- Ne hozz elhamarkodott döntéseket. Én várok türelmesen. - jegyezte meg Bill.
- Köszönöm...- mondtam és valóban szükségem volt némi időre, míg először is magamban tisztázom, mit jelentettek számomra azok a csókok és mit áldozok, vagy áldozhatok fel értük.
- Most pedig menjünk, a végén elkésünk ! - húzta végig egyik tenyerét a karomon. Mit tehettem ? Elindultam utána, miközben hallgattam, ahogy hozzám beszélt. A szemei vidáman ragyogtak, akárcsak a szédítő mosolya. Tátott szájjal néztem őt, mialatt beszélt, de nem tudtam volna megmondani miről. Teljesen máshol jártam. Annak ellenére hogy minden olyan zavaros volt, nem tudtam mi lesz Bill és köztem, mi lesz a barátnőmmel, mi lesz az egész eddigi normálisnak mondható életemmel, fura mód már nem voltak bennem kérdések. Nem kérdeztem magamtól rémülten, hogy mi ez az egész, vagy mi történik velem ? Nem tudtam mit hoz még a jövő, de az biztos volt, hogy ami megesett velem tegnap éjszaka és egyik percről a másikra fordított át egy új világba, mindennél erősebb dolog. Azt hittem, nem létezik, de itt volt és egyre jobban a hatása alá kerültem. Csak egyetlen szó. És a válasz mindenre.
Varázslat...