2017. december 21., csütörtök

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 03.



Szisztok!

Köszönöm a kommentet és a kattintásokat, itt a folytatás! Igyekszem hozni a többit és friss részeket a másik blogba is, amint időm engedi.
Békés karácsonyt és boldog újévet mindenkinek <3

Szerző:            xxslashxx
Cím:                De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:         16
Szereplők:        Bill, Tom, Simone
Műfaj:              slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva:        2010. szeptember 23.

De ki menti meg a lelkemet?!

Még nem hiszed,de én rég tudom:
Szemedben látom csak a holnapom!

Egy másodpercre minden elsötétedett.
A gyomrom ugrott egy nagyot és nem sok hiányzott, hogy elhányjam magam a szégyentől, az undortól és a felismeréstől, hogy ez a mocskosság nem titok többé.
A szemem megtelt könnyel. Hihetetlen dühöt éreztem, mardosó keserűséget és még ezer féle érzést, amik majd szétfeszítettek.
-Tudod? - csak ez jött ki a számon, a hangom elcsuklott.
Tom karjai lekerültek a derekamról, ismét messzebb állt tőlem, már nem éreztem az illatát, a forró leheletét a nyakamon és szoros ölelését a derekamon.
-Aha. - bólogatott és nem vette le rólam a szemét. A pillantásai ugyanazok maradtak, mint eddig, szinte keresztbe nyársaltak.
Én nem tudtam a szemébe nézni, a padlót bámultam meg a feketére festett körmeimet a fehér ablakkereten. Az idegességtől reszketett a kezem.
-Tom. Annyira sajnálom, nem tudtam róla beszélni...Érted? Nem ment. Most biztos meg van a véleményed, de nem tudok mit mondani most. Ez nehéz és súlyos és...
-Elmondom anyának! - vágott hirtelen a szavamba ikrem és az ablak fele tekintgetett.
Anya autója épp akkor állt be a ház elé.
Az összes vér kiszaladt az arcomból. Egy másodperc alatt átpörgött az agyamon. Minden, ami ezzel kapcsolatos.
-Ne Tom, csak azt ne! - nyögtem remegő hangon és Tom után kaptam, de ő már lefele szaladt az emeleten.
Nem teheti ezt, nem beszélhet anyának erről az egészről! Minden romba dőlne, ha anya tudomást szerezne arról, mit művel Gordon velem. Hiszen ez undorító, sötét és mocskos! És bűn! Ha ez kitudódna, vége lenne mindennek...
Gyorsan utána siettem.
-Tom, kérlek, ne csináld!- üvöltöttem utána fájdalmasan, miközben a rohantam a lépcsőn.
Többször majdnem megbotlottam.
A nagy kiabálásra Gordon szobájának az ajtaja is kinyílt. Kérdőn nézett egyenest az arcomba.
De mire szólt volna valamit, én már rég az udvaron voltam.
-Tom könyörgök!- kiáltottam kétségbeesve.
A levegő elfogyott a tüdőmből és szédültem. Láttam, ahogy Tom megállt anya kocsija előtt.
Remegő lábakkal igyekeztem oda én is.
-Tom, Tom!- kiabáltam még mindig, amikor odaértem.
Lihegve dőltem rá az autó motorházára. A hátam minden egyes lélegzetvételnél szinte perzselt és egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit, hogy senki se lássa, gyorsan letöröltem.
- Áruld már el Bill, mit ordibálsz? Mi bajod van?!- szállt ki a kocsiból anya mérgesen. Feltápászkodtam a motorháztetőről és anyára néztem.
Elegáns volt, mint mindig, de nagyon fáradt és ez jól látszott az arcán. Minden este így jött haza, elcsigázva és nagyon idegesen. Ránk már nem volt ideje, hozzánk már nem volt türelme. Egyedül Gordonnal beszélt egy keveset.
-Mi ez a fogadóbizottság? Eddig ki sem dugtátok a házból az orrotokat, ha hazajöttem.- pillantott végig rajtunk anya.
-Anya...kezdtem rá kifulladva, de Tom közbe vágott.
-Anya, képzeld Bill...
-Tom, ezt ne, mindent tönkreteszel! - kaptam el Tom karját és megszorítottam. Nem hittem volna, hogy ilyen erő van bennem, mert Tom feljajdult és próbálta kiszabadítani a karját a kezem közül.
-Ehhez most nincs energiám, két értekezletem volt ma, kész vagyok. Nektek elment az eszetek fiúk? - morgott anya a jelenetet látva.
-Billnek sosem volt.- sziszegte dühösen Tom, ahogy enyhült a szorításom.
-Mit is akartál mondani Tom? - anya a táskájában keresgélt valamit, majd elégedetten kiemelte a mobilját és valamit nagyon nézett a kijelzőn. Nem úgy tűnt, mint akit érdekel Tom mondanivalója.
-Ez durva lesz. Szóval Bill...
-Ne is figyelj rá anya. Tom nem tudja, mit beszél. - kiáltottam közbe és a sírás fojtogatott. Ha Tom beszél, vége a világnak.
-Na, most már elég, fejezzétek be! - csattant fel anya.
Mindketten elhallgattunk. De csak egy másodpercig volt csend, mert Tom ismét megszólalt.
-Az van, hogy Bill tök rosszul áll egy csomó tantárgyból!
A gyomromba mintha egy féltégla került volna, a szívem a torkomban dobogott és elöntött a melegség. Alig hittem, amit az előbb hallottam.
-Micsoda? - préseltem ki magamból, miután realizáltam, hogy Tom és én nagyon félreértettük egymást.
Akaratlanul mosoly került az arcomra. Tom nem is sejtett semmit, Gordonról és rólam! Én meg azt hittem, valahogy rájött.
Olyan ostoba vagyok te jó ég! Hisz ő a tanulmányi eredményeimre gondolt, ez volt szerinte az a "nagy titok".
Anya azonban dühös lett.
-És ezen még vigyorogsz Bill? Szégyellhetnéd magad! Tényleg igaz, amit a testvéred mond?
-Hé, most miért hazudnék? Találkoztam Andreassal, ő mondta, hogy Bill milyen gyéren teljesít. - vonogatta a vállát flegmán Tom.
-Tom nem hazudik, csak túloz. Egy kicsit el vagyok maradva, de megbeszéltem Frau Schönnel, hogy igyekszem bepótolni.- magyaráztam és még mindig nem sikerült a mosolyt teljesen eltüntetnem az arcomról.
Megkönnyebbültem, hogy a titok még mindig titok...
-Hát, ha ez a helyzet, kapd össze magad, nincs időm bemászkálni az iskolába mindenféle tanárokkal beszélgetni. Tanulj, ez az egyetlen dolgod. Most pedig gyertek be, ne idétlenkedjünk, a szomszédok azt hiszik, hülyék vagyunk.- anya befele indult.
-Ez jó volt hallod. Ahogy bepánikoltál, látnod kellett volna magadat Bill. - vihogott Tom, amint anya már messze járt tőlünk.
-Hogy tehetted ezt? - csóváltam a fejem és csak mosolyogtam rá.
-Nem is haragszol?- kérdezte Tom értetlenül.
Legszívesebben megöleltem volna!
-Nem.- válaszoltam végül kurtán.
Most Tom kezdte el rázni a fejét, mint aki nem ezt a reakciót várta.
-Hát Bill, akkor te tényleg nem vagy normális.
-Lehet...- vontam vállat és végre újra Tomra mertem nézni, úgy mint a szobájában.
Abban a percben jó volt ismét magamon tapasztalni az izgalmat, amit a látványa váltott ki belőlem.
Az érzések, amiktől az imént még féltem most újra megrohantak, de már nem érdekelt.
Tudtam, hogy tűzpiros az arcom és hogy ez mennyire látszik, de nem zavart. Mint ahogy az sem, hogy felgyorsult a szívverésem, kevés lett a levegőm, a hideg futkosott a hátamon és hogy a nadrágom kezdett szűk lenni...Csak magamon akartam tudni a karjait, ahogy nemrég, érezni a bőre melegségét és a hátamnál a férfiasságát...
De nem mertem kezdeményezni.
Nem tudom, Tom fejében mi játszódhatott le azokban a pillanatokban, Isten tudja mire gondolt, mikor szótlanul bámult rám, mint ahogy én őrá. Nem akartam megtörni a pillanatot azzal, hogy megszólalok. Ez így volt jó, így volt tökéletes, így volt menthetetlenül romantikus számomra.
-Gyertek be! Meddig szobroztok még a kocsi előtt? A végén megfáztok!- kiáltott ekkor anya az ablakból türelmetlenül.
De egyikünk sem mozdult, még csak vissza sem válaszoltunk neki.
Tom is elmosolyodott.


-Azt hiszem, megváltoztál. - mondta.
-Te is. – vágtam rá azonnal.
Tom grimaszolt egyet és a piercing karikájával kezdett játszani.
Kivert a víz attól, ahogy csinálta. Az ajkamba haraptam és éreztem, hogy az előbb még piros arcom falfehér lesz.
-Ugyan! Én még mindig az a seggfej vagyok, mint régen!- nevetett fel ikrem, majd közel lépett hozzám.
Teljesen.
Két kezét megtámasztotta az autónál, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenni onnan. De nem is akartam, bár fogalmam sem volt, mit akar elérni ezzel a különösen kihívó viselkedéssel.
-Ne mond ezt! Szerintem egész rendes is tudsz lenni. - dadogtam.
Egyszerűen lesokkolt a közelsége. Figyeltem, ahogy Tom megnyalja a száját, ez már sok volt. A lábamból kiszaladt az erő. Elvesztettem az egyensúlyom és nekidőltem az autónak.
-Hé, jól vagy? - Tom észrevette, hogy megszédültem és közel hajolt hozzám. Nem is láttam mást csak szemei ragyogó fényét és úgy éreztem magam, mint egy körhintán, rettentő magasságban...
-Persze Tom...csak...- sóhajtottam boldogan elveszve Tom fénylő tekintetében. Lecsuktam a szemem és azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a pillanat!
Mintha egy örvény ragadott volna el...
-Befáradnátok végre? - hallottam ismét anya türelmetlen hangját és nyílni az ajtót.
-Ideje mennünk. - Tom finoman megsimította a vállam. Csak bólogattam és mire kinyitottam a szemem, már befele tartott a házba.
Az egyetlen, ami akkor lenézett rám, már csak a hold volt. És majdnem úgy csillogott, mint Tom szeme.

folytatása következik...

2017. november 30., csütörtök

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 02.

Folytatás :)
Szerző:           xxslashxx
Cím:               De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:       16
Szereplők:      Bill, Tom
Műfaj:            slash, twincest
Figyelmeztetések:F/F,trágár beszéd, angst
Publikálva: 2010. szeptember 15.



Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.

Este...A legtöbb családban ez az időszak a kellemes együttlétet jelenti. Vidám gyerekek ülnek a konyha asztalnál és várják, hogy édesanyjuk finom vacsorát tegyen le eléjük, miközben apukájuk vicceit hallgatják. Béke és melegség mindenütt.
Legalábbis, én így képzeltem a tökéletes estét. Amiben talán sohasem lehetett részem. Régen, mikor még apa velünk élt, voltak jó hangulatú vacsorák. Azóta eltelt pár év, az évek múlásával és Gordon megjelenésével pedig lassan minden emberi kihalt a házból. A melegség, a barátságosság, a kedves szavak, a gőzölgő tea illata vagy éppen a friss kalácsé. Mióta anya ilyen későn járt haza és mióta elkezdődött ez a mocskos viszonyom Gordonnal az esték többnyire csendben teltek.
Tom és Gordon is elvonult a szobájába, ahogy én is a szobámban ültem, vergődve a saját magányom és szégyenérzetem ketrecében.
Készültem a következő tanítási napra, már amikor oda tudtam figyelni és nem az undor töltötte el a lelkemet Gordon irányában.
Most sem volt másképp. Csak bámultam a matematika füzetem kockás lapját és a mindenféle
egyenleteket. Nem értettem és nem is érdekelt. Lüktetett a halántékom és fáztam. Szerettem volna most nem egyedül lenni. Egy jó szót hallani, egy kedves arcot látni.
Régebben Tom gyakran átjött hozzám, hívni sem kellett, ott termett magától és beszélgettünk. Mindenféléről. Jó volt vele. Még kicsik voltunk és gondtalanok.
És ugyanolyanok. Lehet, hogy ez a hasonlatosság tévesztette meg anyát is, mikor az általános iskola befejezése után ugyanabba a gimnáziumba íratott be mindkettőnket.
Úgy vélte ikrek vagyunk, és ugyanaz jó mindkettőnknek. Nem kérdezte mit akarunk, mi a vágyunk. Hiba volt a döntése. És ez már az első hetekben kiderült. Tomnak nem tetszett az iskola, az osztály. Gyűlölte az egészet. Már az első héten összeverekedett az egyik, magát nagymenőnek képzelő gyerekkel.
Aztán elkezdett kimaradozni. Én persze falaztam neki. Együtt indultunk iskolába, de ő egész nap az utcán lógott, aztán tanítás végén találkoztunk és együtt jöttünk haza. Hetekig ment ez az egész. Nagyon rossz volt, hazudoztunk anyának, de neki nem tűnt fel. Elfoglalt volt és nem ért rá gyanakodni. Anya azt hitte minden rendben és Tom is azt mondta egy ideig jó így, aztán majd lesz valahogy. Hiába kértem, hogy mondja el az igazat, mérgesen felcsattant olyankor. Aztán kiderült minden. És anya végre figyelt ránk. Igaz, ordítozott, csapkodott és csúnyákat mondott, de legalább volt pár perc mikor nekünk szentelte minden figyelmét.
A vita közben Tom elmondta mit szeretne és anya ennek megfelelően cselekedett. Átíratta egy kicsit messzebb lévő iskolába, ahol szakmát lehet tanulni.
Így kerültem messzebb és messzebb az ikertestvéremtől. A szoros kapcsolat kezdett mindinkább felbomlani. Tom nem kereste a társaságomat, lettek új barátai, akikkel nagyszerűen érezte magát.  A nagy beszélgetések pár mondatos párbeszédekre korlátozódtak. Nem csoda, hogy Tom nem is sejtette mi a helyzet velem. Viszont változott. Levetkőzte a gyerekességét és sokat komolyodott. De nekem teljesen mindegy milyenné lett, vagy milyen volt. Hiányzott...nagyon is.
Jaj, Tom! Ha tudnád, milyen magányos vagyok! Nem bírtam a házi feladatra koncentrálni, a fejembe éles fájdalom hasított, de annyira hogy a szemem is könnybe lábadt és zavart az éjjeli lámpa fénye. Felálltam az asztaltól és kisétáltam a folyosóra. A szokásos nyomasztó esti csend fogadott. Gordon földszinti szobájából a tv hangja szűrődött ki.
A gyomrom felfordult, ha csak eszembe jutott, hogy ma is mit csinált velem és égni kezdett az arcom. Megszédülve nyitottam be a fürdőszoba ajtaján és belém szorult a szusz. A torkom összeszorult attól, ami a szemem elé tárult.  Váratlanul ért és sokkolt a dolog, erre nem készültem. Tom állt meztelenül a zuhany alatt. A víz csobogásától nem hallotta, hogy bejöttem. Nem mertem megmozdulni csak bámultam, mint aki kővé vált. Régen láttam már ruha nélkül és ez most valahogy felkavart.
Milyen tökéletes volt a teste…És ahogy a vízcseppek végigperegnek rajta, még szebbnek látszott...Te jó Isten...de csodálatos...
Álltam ott földbe gyökerezett lábakkal és liftező gyomorral, levegő után kapkodva. Kimehettem volna, de nem tettem. Teljesen a látvány rabja lettem. Valahogy vonzott, mint a mágnes. Mi a franc ütött belém? Undorodnom kellene bármilyen férfi test puszta gondolatától is...Mégis izgalom futott végig rajtam, ahogy néztem ikremet. Tiszta izzadtság lett a hátam, ahogy a szemem egy bizonyos pontra vándorolt. Tom ágyékára. Megbabonázva néztem és csodálkoztam önmagamon. Mégis, mi van velem?! Tom hirtelen elzárta a csapot és ekkor észrevett. Nem esett zavarba. Én viszont annál inkább, villámgyorsan kaptam el a tekintetemet róla.
-Hát te?- mosolyodott el.
-Tom...- suttogtam. Nem jött ki értelmes mondat a számon. Még mindig a kilincset szorongattam.
-Na, mi van Bill? Mit szeretnél mondani?- lépett ki Tom a zuhany alól és lassan emelte magához a törölközőt. Én meg próbáltam mielőbb összeszedni széthullott önmagamat.
Mondanom kellett volna valamit, de az agyamat mintha kiürítették volna, egyre csak Tom számomra hihetetlenül vonzó testének képe ugrott be és semmi más.
A párás tükörre sandítottam majd a szemem sarkából ismét Tomra, aki közben már megtörölközött és elkezdett öltözni. Valamelyest megkönnyebbültem, a gyomromból eltűnt a görcs, már a homlokom sem tüzelt annyira, az a lüktetés, ami végigszaladt rajtam kezdett alábbhagyni.
-Nem is tudtam, hogy itthon vagy.- nyögtem ki nagy sokára, hogy ne tűnjek még ostobábbnak.
-Miért?! Szerinted hol a fenébe kellene lennem? - kérdezett vissza kissé gúnyosan Tom majd immár felöltözve, a szobája felé indult. Magam sem tudom miért, de követtem, mint egy kölyökkutya. Nem szólt semmit és még csak nem is csodálkozott ezen. A szobájába érve rám törtek a emlékek. De régen nyitottam már be hozzá! És semmi sem változott. Ugyanaz a rendetlenség fogadott, mint amikor utoljára ebben a szobában jártam.  Hát igen, van amiben testvérem nem tud megváltozni! A nyitott ablakon át  hűvös levegő áramlott be és felhallatszott a közeli főút forgatagának zaja.  Leültem az ágya szélére. Közben Tom az ablakhoz ment és rágyújtott.
-Minden oké amúgy?- kérdezte váratlanul a füstöt hosszan kifújva.
Felkaptam a fejem. Most mire akart célozni?
-Ezt hogy érted?
-Elég érdekesen viselkedsz mostanában. A konyhát is majdnem felégetted. Mindig csak álmodozol, nézel a semmibe. Mint aki nem ezen a földön jár. Mi a kurva élet lett veled, Bill?! - nézett rám dühösen Tom. Istenem! Bárcsak elmondhatnám neki, de nem lehet…Ezt nem...
Felpattantam az ágyról és mellé sétáltam.

-Kérsz?- tartotta elém a füstölgő cigarettáját.
-Nem kösz.- ráztam a fejem és kicsit hányingert kaptam a cigarettafüsttől. Gordon is mindig rágyújtott az együttlétek után. Igen, ott szívta az undorító cigijét a hátam mögött, miközben végig engem nézett. Tudtam. Éreztem a tekintetét a hátamba fúródni, mint valami éles kés.
Tom vállat vont és ismét beleszívott a cigarettába.
-Mi van az iskolában?- kérdezett újból.
Értetlenül pillantottam rá. Mi ez a nagy kérdezősködés?
-Semmi...utálom...- dünnyögtem, majd szemem a függönyre, aztán az előttem elterülő már sötétbe burkolózott városképre szegeződött.
-Hé, már te is? Én már a legelején megmondtam, hogy az az iskola tré! Azért nehogy lógni kezdj, mint én! Anya akkor irtó dühös lesz.- ikrem arcán mosoly suhant át.
-Ha Andreas nem lenne ott, azt hiszem én is elkerülném messze az iskolát. Gyűlöletes egy hely, nem tudok ott megszokni és én egész mást szeretnék csinálni. - jelentettem ki.
-Nocsak és mit?- kérdezte kíváncsian Tom.
-Azt hiszem szívesen lennék ápoló. Például gyerekek mellett. Nincs szebb, mint egy kisbaba születése.- feleltem.
Régi tervem volt ez, de még senkinek nem hozakodtam vele elő. Tom megdöbbent. Kis ideig nem is szólalt meg. Elszívta a cigarettát, a csikket kidobta az ablakon és úgy tűnt, hogy valamin nagyon gondolkodik.
-Ezt nem hittem volna rólad tesókám. Tényleg szép, amit mondasz, ott lenni és látni a kezdeteket, de tudod, az ilyen kórházas dolgokhoz sajnos hozzátartozik a halál is. És szerintem te azzal nem birkóznál meg.- mondta egyszer csak.
Ezen a komoly mondatán meg én döbbentem meg.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen felnőttes az észjárása! Nem tudtam mit reagálni hirtelen. Csak néztem rá, ő meg rám. Évek óta nem néztem meg jobban Tomot. Nem is tudom miért, talán mert nyakig merültem a saját nyomorúságomban.
Ikrem külsőleg is kicsit más lett. Jóképű. És egészen férfiasak lettek az arcvonásai...Ismét úgy éreztem magam, mint amikor rányitottam a fürdőszobában. Pedig már volt rajta ruha, mégis kegyetlen izgalom tört rám. És már semmit sem értettem. Legfőképpen magamat nem. Miért ver így a szívem tőle, miért környékez az ájulás és önt el ez a furcsa, egyszerre rossz és jó érzés? Miért nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról? És ő miért bámul rám szintén? Vettem egy nagy levegőt és minden erőmet összeszedve az ablak felé fordultam. Valami szorította a mellkasomat, a légcsövemet. Nem volt rossz. Csak kényelmetlen...
-Igazad van Tom. A veszteségeket mindig rosszul viseltem. - suttogtam és apa jutott az eszembe. Az utolsó délután, amikor velünk volt. Ahogy dobálta be a ruháit egy utazótáskába és mi Tommal kérleltük, hogy maradjon, de ő könnyekkel a szemében csak egyre azt hajtogatta, nem teheti.
Anya pedig ott állt a szoba ajtajában karba tett kézzel, arra várva, hogy apa végleg elmenjen. Emlékszem az arcán fölény volt, győztes mosoly.
-Apa jár a fejedben neked is?- kérdezte ekkor Tom.
Bámulatos volt, hogy néha még mindig egyazon dologra gondolunk szinte egyszerre. Bólogattam. Tom kicsit közelebb jött hozzám. A karunk összeért az ablakpárkánynál.
-Igen. Alig találkozunk, amióta felköltözött a városba. Hiányzik. Néha mindennél jobban szeretnék vele beszélni.
-És miről? Csak nem titkolsz valamit? - vágott a szavamba ikrem.
Kicsit megszédültem. Már megint ez a faggatózás, amitől rettegni kezdtem. Néha olyan érzésem volt, hogy Tom sejt valamit Gordonról és rólam.
 -Titkolni? Én? Ezt mégis honnan veszed? - dadogtam és elfogott az idegesség.
Tom ismét elkezdett bámulni. Áthatóan. Mint aki belelát a fejembe. És közben mosolygott. De nem tudtam mit kezdeni ezzel a mosollyal. Egyszerre volt izgató és zavaró is.  Kezdtem elvörösödni és összekavarodni. Most nem úgy nézett, mint ahogy egy ikertestvért kellene. Kihívóan mustrálgatott. Zavarodottan sütöttem le a szemem, hogy elkerüljem ezeket a pillantásokat és a mosolyát, amik amellett, hogy kissé idegesítően hatottak, felforralták a véremet.
Tom pedig hirtelen a hátam mögé került, karjai bilincsként fonódtak össze derekamon.
A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, ő pedig a nyakamhoz hajolt, elsimította onnan a hajamat és ajkát végighúzta rajta. Beleremegtem. Ilyet még sohasem csinált velem az eltelt évek alatt.
-Fölösleges tagadnod. Tudom a titkodat...- mondta halkan.
Szinte suttogott. Bennem pedig egy szempillantás alatt megfagyott a vér.
folytatása következik...


2017. október 2., hétfő

De ki menti meg a lelkemet?! Pt. 01.

Sziasztok!

Egy több részes, réges-régi történetemet fogom most nektek ismét felrakni :)
Mindenkinek szép és vidám őszt kívánok :) :) :*

Szerző:         xxslashxx
Cím:             De ki menti meg a lelkemet?!
Korhatár:     16
Szereplők:    Bill, Tom, Gordon, Andreas
Műfaj:          slash, twincest,
Figyelmeztetések:F/F, szexjelenet, angst,
Publikálva: 2010. szeptember. 9.



Zárd be az ajtót!
Zárd be az ablakot!
De én elérlek majd akkor is,
ha nem akarod.

Gordon lihegve lefordult rólam, én meg gyorsan nyakig betakaróztam. Gyűlöltem azokat a pillanatokat és az előtte lévőket is. Mocskos volt és visszataszító. De az együttlétek utáni percek még annál is rosszabbak voltak. Fojtogatott a hányinger, hogy megint megtette velem, a gyomrom fel-alá ugrált, a szívem meg ki akart szakadni a helyéről.
Nem mozdultam, féloldalt feküdve bámultam az egyetlen fényforrást a szobában. Az ablak felől jött, a leeresztett redőnyök közt szűrődött be.
Gordon cigarettát vett elő és rágyújtott. Éreztem a füstöt a hátam mögül és Gordon nyirkos tenyerét a vállamon, aztán le a gerincem vonalán. A hideg kirázott.
-Jó volt...- mondta elégedetten és halkan.
Nem szóltam semmit, csak megköszörültem a torkomat. Mindennél jobban szerettem volna már kint lenni a szobából.
Anya és Gordon ágyából....Ahol ők alszanak éjjelenként és ahol most én fekszem ruhátlanul.
Csend volt. Némaság. Még a saját szívdobbanásaimat is hallottam. A torkom kiszáradt és fájt, a lábam  közt hideg nedvesség folydogált mindenfele a lepedőre. Annyira undorító az egész…De meg kellett tennem. Anyáért csináltam...Érte tettem meg mindig, amikor Gordon úgy akarta...És ő túl gyakran akarta...
Amikor lehetőség volt rá, hogy kettesben maradjunk tett róla, hogy megtörténjen, rám nézett és hiába mosolygott, én csak a kéjes vágyakat láttam a mosolya mögött és a félelmet keltő csillogást a szemében. Mindahányszor üres volt a ház és tudta, hogy sokáig az is marad, karon ragadott, berángatott ide és már vetkőztetett is.
Hiába kiabáltam, tiltakoztam volna tudtam, hogy nem lesz, aki segít.
Mire Tom vagy anya hazaért, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Csak én, meg ő tudtuk, hogy ez mennyire nincs így.
Anya túl sokat dolgozott...főleg mióta a városban kapott munkát. Órákat autózott. Korán kelt, későn ért haza, fáradtan és idegesen. Gordon mindig nyájas mosollyal az arcán fogadta mikor hazajött, megölelte, lesegítette róla a kabátot és kedves szavakat suttogott a fülébe.
Istenem....mekkora színjáték ez! És én csak bambán bámulva néztem, ahelyett, hogy bármikor is tettem volna valamit.
De mit csinálhattam volna?! Anya szerette Gordont és semmi rosszat nem feltételezett róla.
És Gordon? Ő nem szerette anyát. Vagyis nem úgy szerette, ahogy kellett volna. Értékelte, hogy jókat főz, szorgalmas és jó beszélgetőtárs, de én láttam, hogy nézett rám anya válla fölött mikor átölelte.
És ezerszer elmondta, hogy azért él még anyával, mert én itt vagyok. Ha egyszer is visszautasítanám, azonnal elhagyná! És én ezt nem akartam! Lehet, hogy nevetséges és Gordon csak kihasználta a naivitásomat, de mégis féltem, hogy megteszi. Anya annyit szenvedett már, nem érdemli, meg hogy megint fájdalmat okozzon neki valaki. Nem akartam látni a könnyeit, mint mikor apával elváltak. És ha ennek a hazugság az ára, meg képmutatás, hát legyen! Anyáért bármit megtennék!
-Van még leckéd?- kérdezte Gordon.
Összerezzentem. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Kábán néztem Gordonra, aki már felöltözött és várakozóan állt az ágy mellett.
-Igen...- dadogtam.
-Akkor öltözz fel és kezdj neki!- Gordon egy szempillantás alatt eltűnt. Én is gyorsan öltözködni kezdtem, hogy minél előbb elhagyhassam a hálószobát és úgy tegyek, mint aki visszazökkent a valóság keretei közé.
A tompaság viszont, ami hónapokkal ezelőtt, a Gordonnal való viszony kezdetekor megjelent, ottmaradt bennem. Az érzéketlenség nem múlt el, mintha valami erős nyugtató hatása alatt lettem volna, a képek gyakran összefolytak a szemem előtt, a hangok is távolinak tűntek. Fura hogy még akkor is így védekeztem, mikor már Gordon nem is volt ott. Csak így tudtam elviselni, hogy hozzám ér és csak így tudtam nem megőrülni.
Az elején hánytam és zokogtam felváltva, de aztán a könnyek helyét többnyire felváltotta ez az érdektelen állapot.
Élnem kellett az életemet tovább. Menni iskolába, tanulni és úgy csinálni, mint bármely tizenéves.
-Hé. - bökött oldalba Andreas.
-Mi az? - néztem rá értetlenül.
-A tanár...- suttogta Andreas.
Felnéztem a tankönyvemből, amit már hosszú percek óta bámulhattam. Nem olvastam, a szemeim egy betűre összpontosítottak.
Frau Schön állt velem szemben kérdő tekintettel, ahogy az osztály minden tagja szintén engem nézett. Kínos volt.
-Bill nem hallasz? - kérdezte a tanárnő mérgesen.
-De...- bólogattam bizonytalanul. Fogalmam sem volt mit kellett volna hallanom...
-Akkor miről beszéltem az előbb?
Többen felröhögtek. Sőt, egyesek be is kiabáltak.
-Mi van, megállt a tudomány Kaulitz?
-A kérdést sem tudod te balfék!
-Csend legyen!- kiáltott erélyesen Frau Schön, majd mikor a zúgolódás elhalt, ismét felém fordult.
-Nos, Bill...
-Nem tudom.- ráztam a fejem elkeseredetten.
-Mi van veled? Hónapok óta szétszórt vagy, rosszul tanulsz, a házi dolgozatodat későn adtad be, nem figyelsz az órán. Nem lesz ez így jó. Szedd össze magad, mert kénytelen leszek behívni a szüleidet elbeszélgetésre!
Elöntött a forróság. Csak azt ne!
-Rendben. Igyekezni fogok. - mondtam remegő hangon. A tanárnő kétkedő arckifejezéssel fogadta ígéretemet. Néztem utána, amint a táblához megy és felír rá valamit, majd Andreasra sandítottam. Együttérzően pillantott rám.
-Nyugi haver...- mosolyodott el biztatóan.
Ő legalább a barátom. Az egyetlen, aki nem gúnyolódott velem az osztályban. Az egyetlen, akinek nem azon járt az esze, hogy megbántson, hanem hogy felvidítson.
Igazi barát volt, de neki sem beszélhettem arról, mitől romlott le ilyen drasztikusan a tanulmányi átlagom, nem fedhettem fel a sötét igazságot. Tartanom kellett a számat mindenki előtt. Anya élete volt a tét és ezért én bármilyen áldozatra kész voltam.
Az irodalomórán történt incidens elvette a maradék kedvemet is. Nagyon utáltam, mikor nyilvánosan megszégyenülök. Az osztály tagjai amúgy is kaphatóak voltak mindig valami bántó beszólásra, ha rólam volt szó.
Minden durva szó egy-egy tüske volt a lelkemnek.
Az járt a fejemben hogy legjobb lenne lelépni, de örökre, csak ültem a padban és igyekeztem kizárni mindent magam körül. Nem hallottam a többiek zajongását, az iskolarádiót,a be és kicsengetést, azt ahogy az élet zajlik.
Ismét rám telepedett az érdektelenség, nem akartam hallani és látni semmit sem.
-Na, ne legyél már úgy oda Bill. Majd javítasz és kész. - vigasztalt Andreas, mikor az utolsó órának is vége lett.
Szótlanul pakoltam be a könyveimet a táskámba.
-Van most valami programod?- pattant Andreas a pad tetejére.
-Nincs. Miért?- fel sem néztem.
-Hát mert van az a lány, aki tetszik nekem, Sabrina. És van neki egy barátnője is. Gondoltam, elmehetnénk velük sétálni a parkba vagy ehetnénk sütit. Na, mit szólsz? Aranyos lányok, tetszeni fognak...- felelte barátom könnyedén.
Teljesen elvörösödtem. Hogy én, meg a lányok...Te jó ég...A gyomromba fájdalom hasított és teljesen leizzadtam. Még jó, hogy Andreas nem vette észre, hogy zavarba hozott ez az egész...
-Bill?! Vetted az adást?- hadonászott az arcom előtt vihogva Andreas.
-Ja, igen...- bólogattam.
-És mi a válaszod? Szerintem marha jól szórakoznánk...
Bedobtam az utolsó könyvet is a táskámba.
-Az hogy nem érek rá. - mondtam halkan.
-De most mondtad, hogy délutánra nincs programod. Ezt most nem értem...- csóválta a fejét Andreas.
-Közben rájöttem, hogy van. Szia! - köszöntem és amilyen gyorsan csak lehet, kirohantam a tanteremből.
Andreas olyan gondtalan! Éli az életét, buli, sok haver, és lányok...
Nem mehetek velük...mert csak elrontanám a kedvüket. Meg mihez kezdenék két vadidegen lány társaságában?! Nekem nincs jó szövegem, mint Andreasnak. Mindenen elpirulok, és nem vagyok valami bőbeszédű. Mindenkinek kellemetlen lenne a helyzet.
Azon kívül a nevelőapám szeretője vagyok...Akármilyen felháborítóan hangzik, de ez így van. Azzal hogy neki adom, magamat minden egyes alkalommal a cinkosává válok. És hiába mentegetem magam, hogy anya miatt csinálom...szánni való akkor is. És én is az vagyok...
A lábaim gyorsan vittek a házunk felé. Tulajdonképpen nem tudtam minek is sietek, hisz addig a jó, amíg nem vagyok otthon, amíg Gordon nem talál meg, nem teszi a vállamra a kezét és azzal a gusztustalan vigyorával nem irányít finoman a hálószoba felé.
Örömmel nyugtáztam, hogy az autója nem állt a ház előtt. Talán ma túlórázik...Talán ma megúszom...
Az eddig őrülten dobogó szívem kicsit megnyugodott és nem remegett a kezem, mikor lenyomtam az ajtó kilincsét.
Senki nem volt otthon. Leraktam a táskámat és benéztem a hűtőbe. Természetesen tele volt félkész élelmiszerekkel, hiszen anya sok időt töltött távol, így főzni sem mindig volt ideje. Kivettem egy zacskót és a pultra tettem. Nagy gyakorlatom volt már a mirelitek elkészítésében. Bekapcsoltam a gáztűzhelyet és felraktam az olajat melegedni. Aztán leültem a konyha asztalhoz.
Lehet, hogy hiba volt úgy elrohannom iskola után? Andreas biztos bolondnak nézett...Ahogy a többiek az osztályban...
De nem érdekeltek azok a lányok, meg a parkban való sétálás sem vonzott. Mindenkinek így a legjobb. Remélem Andreas nem haragudott meg rám túlságosan. Nem akartam megbántani az értetetlen viselkedésemmel.
Nagyot sóhajtottam és az asztalra hajtottam a fejem, figyeltem a kora délutáni napsütést, hogyan vetít érdekes árnyékokat a mellettem lévő falra. A pulton lévő óra álmosítóan ketyegett és kicsit elterelte a figyelmemet.
Arra eszméltem, hogy Tom rontott be a konyhába és szinte feltépte az ablakot, aztán a tűzhelyhez rohant és lekapta onnan a edényt, amibe az olajat raktam.
-Normális vagy Bill? Felgyújtod a házat! - förmedt rám ingerülten.
Tiszta füst volt a konyha. Nem is észleltem. Olyan érzésem volt, mintha én is csak e percben tértem volna haza.

-Ne haragudj...- mentegetőztem.
-Legközelebb döntsd el, főzöl vagy alszol.- dühöngött Tom.
-Nem aludtam csak...
-Csak mi?! Figyelj jobban oda arra, amit csinálsz.- vágott ikrem a szavamba.
Mérges volt a tekintete. Régen ilyenekért nem szólt volna, régen semmi sem érdekelte. Sokat változott az elmúlt időkben. És úgy éreztem, mintha el is távolodtunk volna egymástól, mióta nem egy iskolába jártunk.
Nem mertem neki semmit mondani és ő sem szólt egy szót sem. De amint a füst felszállt, valamivel barátságosabb lett a hangja.
-Csináljunk valami ebédfélét? Megcsináljuk ezt? - vette a kezébe a már kissé kiolvadt mirelites zacskót.
-Én nem vagyok éhes.- mondtam.
-Akkor mi a jó életnek kezdtél hozzá? - Tom fura képet vágott.
Valójában én sem tudtam, miért csináltam. Automatikus mozdulatok voltak.
-Azt akartam, hogy anyának ne kelljen fáradnia miután, hazajön a munkából...-vontam vállat.
-Ja vagy úgy, idilli családi étkezést akartál...
Tom hangjában volt némi irónia. Mostanában elég ritka volt, hogy mind egy asztalnál ültünk, amit én egyáltalán nem bántam, mert forgott a gyomrom, ha Gordonnal kellett enni.
-Olyasmi.- biccentettem.
-Hagyd már, anya nem eszik ilyesmit...- Tom visszarakta az ételt a hűtőbe, majd a nappaliba ment, de meglepetésemre nem ült le, hanem levett a szekrényről egy dvd-t és menni készült.
Nem akartam, hogy elmenjen. Nem akartam egyedül maradni. Nem akartam, hogy Gordonnak lehetősége adódhasson bármire is.
-Hova mész?- kérdeztem elhaló hangon. A sírás kaparta a torkomat.
-Elviszek egy filmet az osztálytársamnak. Feltéve, ha nem égeted le a házat. - válaszolta Tom.
-Ne aggódj, nem fogom...- ráztam a fejem és már éreztem lefolyni egy könnycseppet az arcomon. Még hallottam, hogy Tom mond valamit és becsukja az ajtót.
Hányingerem lett. Körbepillantottam és hirtelen idegesítővé vált minden. A nagy csend, az árnyak a falon, a nyitott ablakon lévő halványlila függöny, amint a kinti szélben meg-meglebben. Vészjóslónak tűnt az előbb még megnyugtató környezet. Menekülhetnékem volt. Talán Tom megengedi, hogy vele menjek!
Felpattantam és utána rohantam.
-Tom várj!- kiáltottam utána, ahogy kinyitottam az ajtót.
De Tomot már nem láttam sehol. Talán ha nagyon gyorsan szaladok, még utolérem valamerre. Nem vacakoltam a kulcsokkal, nem törődtem, hogy bezárok e mindent, nagy sebességgel szaladtam végig az udvaron.
A kertkapunál egyenesen Gordonnak szaladtam, aki akkor ért haza. Szinte belevetődtem a karjaiba, a fejemet meg bevertem a vállába.
Vigyorogva tolt el magától.
-Hova sietsz Bill?
Elsöpörtem a hajamat a szememből és némán pislogtam Gordonra.
-Csak nem indultál valahova?- kérdezte és már meg is jelentek a rémületet keltő szikrák a szemében. Egész testemben remegni kezdtem. Gyors pillantás vetettem a kihalt utcára.
-Nem dehogyis.- feleltem és megadóan elindultam befele. Gordon követett.
Szó nélkül nyitottam az ajtókat és álltam meg a nappali közepén. Gordon lehajította aktatáskáját a kanapéra, majd megszabadult nyakkendőjétől is.
-Anyád ma biztos sokáig lesz a munkahelyén.- mondta, mintha ezzel újdonságot közölne. Hallottam, ahogy a cipője kopog a padlón. Aztán egyszer csak nem hallottam az idegesítő kopogást. Oda sem néztem, tudtam, hogy levette a cipőjét és lassan leveszi minden ruháját.
-Anya majd mindennap túlórázik.- tettem hozzá a padlót nézve, már amennyit láttam, belőle, mert ismét olyan volt az egész mintha összetört üveget tartottak volna elém.
Gordon megjelent a hálószoba ajtóban és belém karolt. Hihetetlenül gyengének éreztem magam és émelyegtem.
Reszketett minden tagom, ahogy elindultunk a szobába. Mindig így van. Mindig ez az elviselhetetlen undor, amely eltöltött teljesen. Magam sem értettem, hogy tudom végigcsinálni minden egyes alkalommal. Gordon megsimította az arcomat.
-Ma is sok a házi feladat?- kérdezte.
-Igen.- bólintottam.
-Akkor gyorsak leszünk, hogy mindenre maradjon idő. - az ajka már a nyakamat súrolta, borzongás futott végig rajtam és önkéntelenül is hátrább léptem. De ő nem hagyta hogy távolabb kerüljek, utánam kapott és magához vont.Aztán lehúzta a cipzáromat. Halkan szuszogott és csókjaival egyre lejjebb haladt. Erőtlenül hagytam,a kezeim magam mellett voltak, csak akkor emelkedtek, mikor a pulóverem után a pólómat is levette rólam.Nemsokára az ágyon leszünk és nincs visszaút, nincs menekülés.
Kiléptem a cipőmből és letoltam a nadrágomat, aminek az övét Gordon már kibontotta. Mohó pillantásokkal nézett végig rajtam, ahogy ott álltam előtte ruha nélkül.
A rosszullét környékezett, jeges veríték ütött ki a homlokomon. Ki kell bírnom, túl kell élnem, megvívni a harcomat magammal. Az ágyhoz botorkáltam és lefeküdtem. Gordon pedig azonnal ott termett felettem, hogy birtokba vehessen, mint valami tárgyat. A csókjai egyre erőszakosabbá váltak és mind hangosabban zihált.
Én meg csak tűrtem szorosan csukott szemekkel. Az agyamban mindenféle képek voltak, hogy a elviselhetőbb legyen az érintése. Nyíló virágok, méhecskék, tűzijáték...De túl sokat nem segített.
Kezem a nyakamban lévő keresztre tévedt. Megszorítottam.
Istenem...segíts át minél hamarabb ezen!!!

folytatása következik...