2017. szeptember 5., kedd

Láz

Hello!

Tudom, nagyon elhanyagoltam a blogolást, de nagyot változott az életem mostanság és jó oka van, hogy ismételten keveset hallotok felőlem.
Az ok neve, Gergő és augusztus 24.-én született :D <3
Viszont nem örökre váltam kámforrá, bár sok időm most nincs, ahogy tudok, jövök és hozok régieket. Meg majd lesz új rész is, nem tudom, mikor. De lesz. Ezt megígérem. Köszönöm a türelmet, imádlak titeket.

Szerző:
xxslashxx
Cím:
Láz
Korhatár:
18
Szereplők:
Bill, Georg
Műfaj:
slash
Figyelmeztetések:
F/F, under age erotica, szexjelenet, túlzott romatika, szomorú befejezés
Publikálva:
2010. július 1.

Október környékén jött az iskolába, egy alsóbb osztályba. Sosem felejtem el, amikor először megláttam a suli folyosóján szembejönni velem. Nekem egyből feltűnt. Nem, csak azért mert egy pár száz lelkes falucskában az emberek többnyire ismerik egymást legalább látásból és rögtön észreveszik az új arcokat, hanem mert különös volt, szokatlan, nem olyan, mint az itteni emberek. Érdekes haja volt, feketében járt és piercinget viselt, amit az itteniek aligha. És úgy viselkedett, ahogy itt nem megszokott. Itt minden ember próbált nyílt maradni, itt általános volt a pletyka, a rosszindulat, ahogy egy kis közösségben ez szokás.
Köszönni kellett mindenkinek, ha az utcán végigmentél, udvariasnak lenni, mosolyogni és ezerszer is válaszolni a hülye kérdésekre a tanulmányaimat illetően, és hogy mi akarok lenni később.
Gyűlöltem én is, de ebbe születtem és halvány volt csak az esély, hogy ebből valaha is kiszabadulhatok. Utáltam, de ez volt az életem.
Ő viszont nem illeszkedett be. Talán mert nem is akart, talán mert nem tudott.
Fogalmam sem volt róla, miért olyan csendes, miért nem beszélget az osztálytársaival, miért üldögél mindig egyedül az iskolaudvaron, vagy az ebédlőben.
Ő sosem ment haza a többiekkel együtt, mindig egymagában indult el. Nem vett részt az osztálytársak által szervezett összejövetelekben. Mindig egyedül láttam...
Valahol én is magányos voltam, de én választottam, hogy így legyen, azért mert elegem lett az idióta osztálytársakból, akik éveken keresztül csak marháskodtak.
Belefáradtam a gyerekes játékaikba, amikben talán régen benne voltam, de aztán kezdtem megkomolyodni.
Ám az osztály legtöbbje mindig ugyanazon a szinten maradt. Fárasztóak és idegesítőek voltak számomra. Igyekeztem kitérni előlük és tanórák után mentem haza, mert nem éreztem értelmét a maradásnak. Nem lelkesítettek az idétlenségek, nem tudtam nevetni rajtuk, időpocsékolásnak véltem és így értelmetlen volt több időt az osztálytársakkal tölteni.
Le is néztek miatta, de nem hatott meg. Érdektelen helynek tartottam az egész iskolát és az ott tanulókat is. Egészen addig az októberi napig, amíg nem találkoztam vele...
Olyan furán éreztem magam, amikor először megpillantottam...Ilyet még nem tapasztaltam.
Talán mert eléggé úgy nézett ki, mint egy lány és mert annyira nem illett ebbe a lepusztult falusi iskolába. Jött velem szembe én meg csak álltam ott, mint akit villámcsapás ért és még akkor is ott szobroztam, miután már nem volt a folyosón. Titokzatos volt és az is maradt. És hetek teltek el, de az új gyerekről senki nem tudott meg semmit. A szomszédok, az utcabeliek, az osztálytársak sem....A család elzártan élt az itteniek kíváncsi szemei elől. A helybelieket idegesítette ez a dolog, így mende-mondák születtek róluk. Azt beszélték, hogy a fővárosból jöttek. Hogy van még egy gyerekük, aki viszont nem lakik velük és aki állítólag javítóintézetben van. Arról is szólt a pletyka, hogy az apa eléggé iszik. De erre nem volt világos bizonyíték. Az iskolában is csak egy valamit tudtak róla biztosan, a nevét.
Bill Kaulitz...
Bill...
Mikor a folyosón meghallottam egyből nagyot dobbant a szívem. Milyen különleges név.... Itt senkinek sincs különleges neve, itt mindenki tök átlagos. Beleértve engem is. Kezdtem úgy vélni, hogy ő a legérdekesebb ember, akit valaha is láttam. Bill megjelenésével az én életem is kezdett megváltozni.  A sok kretén tanuló után izgalmasnak találtam őt és kifejezetten vonzónak. Igen a vonzó volt az első szó, ami eszembe jutott róla. Ijesztő volt ezt beismernem.
Elkezdtem bámulni. Persze nem feltűnően, de kerestem az alkalmat, hogy láthassam, ha csak egy pillanatra is.
Ez nem volt nehéz a folyosón, udvaron, ebédlőben mindig megtaláltam. De közeledni nem mertem hozzá. Pedig százszor is elképzeltem milyen lenne lazán levágódni mellé hogy: "szia mizujs, a nevem Georg, beszélgetünk"?!
Elméletben könnyű volt, gyakorlatban mégsem ment.
A barátja szerettem volna lenni, nagyon kíváncsi voltam rá, minden nappal egyre jobban.Tudni akartam ki ő, honnan jött valójában, igazak e a pletykák amiket róla mondanak. És azt is mitől olyan gyönyörű...Bár erre magamban kellett volna keresnem a választ.
Teltek a hetek és nem történt semmi.Lassan október vége felé jártunk, a tél itt kopogtatott az ajtón, de nem kerültem közelebb a megoldáshoz, ami kifejezetten idegesített, a gondolataim csak körülötte jártak és heves szívdobogás jött rám mikor megláttam.
De ugyanakkor jó is volt ez. Bár nem értettem magam...Én sosem vonzódtam a saját nememhez. Kétségbeesve harcoltam az ellen hogy homoszexuális lennék. Mert benne nem egy fiút láttam, számomra nemtelen volt szinte. Egy embert láttam, ha végignéztem rajta, egy csodálatosan, felkavaróan és rejtélyesen szép valakit.
Úgy éreztem minél előbb kapcsolatba kell kerülnöm vele.
A számát nem volt nehéz megtudnom, egyszerűen felhívtam a tudakozót és kész. A dolog e része tehát el volt intézve.
Inkább azt nem tudtam, hogyan tovább? Felhívjam?! És mit mondjak, hogy ne nézzen totál idiótának?! Minden nap ezen gondolkoztam, miközben nem tévesztettem szem elől. Biztos nem látta, de állandóan figyeltem.
Láttam, hogy gyakran céltáblája az osztálytársai vicceinek. Aminek az oka az lehetett, hogy nem kapcsolódott be az itteni szokásokba és nem árult el magáról szinte semmit, a helybeli fiúk azt gondolhatták, lenézi őket.
Én viszont úgy gondoltam más állhat a háttérben, de ezeket az egyszerű és maradi felfogású embereket nehéz lett volna erről meggyőzni.
Sajnáltam Billt...
Nem védte meg magát, igazság szerint nem csinált semmit. De miért baj az ha valaki eltér az átlagostól, miért gond ha valaki nem teríti ki a lapjait, ha van magánélete és nem beszél az egész környék róla?!
Dühítő volt, hogy mindenki úgy érezte az új gyereknek kötelessége elmondani mindent magáról és a családjának is kötelező a figyelem középpontjába kerülni, máskülönben kiutálják.
Sokszor szerettem volna közbelépni mikor láttam, hogy szórakoznak vele. De valamelyik tanár, vagy épp a becsengetés megmentette a helyzetet. Pedig én akartam....De nem mertem...Lett volna rá bőven lehetőségem, mégsem csináltam semmit. Semmit, amiről tudta volna, hogy egyáltalán a világon vagyok.
Egészen egy unalmas vasárnap délutánig, mikor is a telefonom kijelzőjét bámulva feküdtem az ágyon és már fejből tudtam Bill számát, anélkül hogy akár egyszer is hívtam volna. Annyiszor beütöttem a számokat, de sosem nyomtam meg a híváskezdeményező gombot. Ez így nem állapot...ennek így nem sok értelme van.... Mi van ha írok neki? Abban semmi rossz nincs ugye?
Rámentem az üzenetek menüre és bepötyögtem pár sort:
"Szerintem azoknak a fiúknak nagyon nincs igazuk. Bírom, hogy olyan vagy amilyen...."
Pár másodpercig haboztam, majd a küldés gombra kattintottam... Aztán remegő gyomorral vártam lesz e reakció. Nem kellett sokat várakozni rövidesen jött az sms:
"Szia! Ismersz?"
Gyorsan küldtem a választ:
"Látásból."
És vártam...de nem jött több üzenet én meg kezdtem elbizonytalanodni, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész.
Éppen vacsoráztunk mikor megcsörrent a mobilom. Rohantam, hogy felvegyem és megdöbbenve láttam, hogy Bill száma villog a kijelzőmön. Belém jött a félsz, de tudtam fogadni kell a hívást. Vettem egy nagy levegőt.
-Igen tessék... - szándékosan nem mondtam a nevemet.
Nagy hallgatás a vonal végén, azt hittem leteszi, de nem, megszólalt.
-Az iskolába jársz? - csodálkozás volt a hangjában
Az én hangom pedig az izgalomtól remegett.
-Aha.- csak ennyit tudtam mondani.
Megint csend volt. Sokáig. Hosszú másodpercekig.
-És ki vagy?
-Tényleg akarod tudni? - tértem ki a válasz elől egy kérdéssel. Olcsó reakció volt, de zavaromban nem tudtam, hogy is cselekedjek helyesen.
-Szeretném...Ha már te ilyen jól ismersz...- felelte.
-Nem ismerlek személyesen. Még nem beszéltünk sosem.- mondtam.
-És akarsz?
-Mit?- értetlenkedtem.Teljesen össze voltam zavarodva a gyorsan pörgő események miatt.Eddig hetek teltek el egyhangúan. Nem történt semmi változás, most meg állok a szobámban az ablak előtt és vele beszélek! Vele...
-Beszélgetni.- válaszolta.
Úgy láttam érdekelte, ki vagyok és mit is akarok pontosan.
-Igen. Jó lenne...
-Ha tudod, ki vagyok, azt is tudod, hol találsz meg...
-Hát persze, hogy tudom! - vágtam rá magabiztosan.
-Holnap? - éreztem a hangján, hogy mosolyog. Vagy valami olyasmi....
-Holnap...
A hívás megszakadt, de én még mindig az ablaknál álltam kezemben a mobilommal.
Ez volt életem legfurcsább telefonbeszélgetése.
Másnap teljesen nyugodtan indultam iskolába, nem siettem, elnéztem a kora reggeli őszi ködbe vesző magas fákat, a házak ablakán lehúzott redőnyöket, az ugató kutyákat, a szintén iskolába igyekvő ismerős gyerekeket.
Nem tudtam még,mit mondok Billnek, hogy fogok lazának és érdekesnek tűnni, de nem voltam ideges.
Egészen addig a percig, amíg az iskola kapujában bele nem futottam. Nem tudta, hogy én vagyok a telefonáló, én viszont majdnem elejtettem minden könyvet, amit épp a kezemben tartottam és éreztem, hogy teljesen elvörösödök.
A nyugalom csak addig maradt velem, amíg meg nem láttam. Még jó hogy nem hallotta, hogy kalapál a szívem...
Bill...még néhány óra és már nem mész el előttem ilyen közömbösen... Már lesz köztünk valami...egy halvány kapcsolat. Már ismerni fogjuk egymást.
Az ebédlőben találtam meg nagyszünetben. Üres volt a terem, csak páran voltak ott.
Bill ült az ablak előtti asztalnál és nézett ki az októberi bágyadt napsütésbe.
Ha lehet most még különlegesebb volt. Előtte az asztalon kinyitott tankönyvek és ceruzák. De nem tanult. Csak nézett előre és a sárgásszürke napfény az arcába világított.
A lépteim nehezek voltak, ahogy közeledtem felé, izgalom szorította a mellkasomat. De nem fordultam vissza. Megálltam az asztal előtt. Lassan nézett rám.
-Szia. - mondtam és tök idiótának éreztem magam abban a másodpercben.
-Szia. Megismertem a hangodat.- mosolyodott el.
Még nem láttam mosolyt tőle, de kimondottan jól állt neki. Mi több egyenesen szédítő volt. Magam alá húztam egy széket és leültem.
-Én Georg vagyok.- mutatkoztam be.
-Én pedig Bill...
-Tudom...- vágtam a szavába.
Újabb mosoly.
-És mit akarsz tőlem? Biztos van oka, hogy felhívtál...
Ez egy egyszerű kérdés lett volna, de alaposan bezavart.
-Ööhm, tetszik ahogy viselkedsz. Alaposan felkavarod az állóvizet.Feltűnő vagy. Azonkívül mindenki totál ki bukva, mert baromira idegesíti őket, hogy nem tudnak rólad meg a családodról semmit. Szárnyra keltek a pletykák...- beszéltem össze vissza.
Meglepődve pillantott rám.
-Igazán?
-Ja, olyasmiket mondanak, hogy a fővárosban éltetek eddig, meg hogy van egy tesód, aki javítóba került, és hogy az apád alkoholista...
Bill szája tátva maradt a csodálkozástól.
-Istenem.
Már éreztem, hogy nem szabadott volna ilyeneket mondani.
-De biztos nincs alapja. Tudod milyenek az emberek...
Kicsit hallgattunk.A földre szegeztem a tekintetem, de a szemem sarkából láttam, hogy Bill néz.
-Szerinted tényleg ilyenek lehetünk?
-Azt gondolom, hogy ez igazán nem tartozik senkire.- vonogattam a vállam.
És Billnek tetszett ez a válasz, meg az is hogy nem faggatózni ültem oda hozzá.
-Köszönöm. - mondta váratlanul.
Csodálkoztam mit akar megköszönni, nem csináltam semmit.
-Mármint? - kérdőn néztem rá.
-Hogy ez a véleményed. Meg hogy szóba állsz velem. Hosszú idő óta te vagy az egyedüli, aki nem kötekedik, hanem megpróbál beszélgetni.- válaszolta.
-Hát ez semmiség.Szívesen beszélgetek, ha van kedved.Én sem nagyon haverkodok itt senkivel. Ugyanúgy egyedül vagyok, mint te és tudom, hogy ez néha nagyon rossz. - mondtam neki.
Ekkor megszólalt a csengő, jelezve a nagyszünet végét. Pakolni kezdte a könyveit.
Most láttam csak, hogy feketére vannak festve a körmei. Különös...nagyon is...
Soha nem láttam még hozzá foghatót életemben...
Közben elindultunk kifelé az időközben kiürült ebédlőből.
-Csak még egy kérdés, honnan tudtad a telefonszámom? - nézett rám és megállt a folyosón.
Én is megálltam.
-Tudakozó.
Újabb mosolyt csaltam az arcára. Nem is rossz teljesítmény tőlem.
Ezzel a nappal és ezzel a rövidke beszélgetéssel kezdődött a barátságunk Billel.
Másnap úgy mentem az ebédlőbe az ablak melletti asztalhoz, mint ha ez lenne a törzshelyünk. Leültem, vártam hátha ő is jön. És jött. Aztán iskola után egy darabon együtt mentünk. Közben beszélgettünk. Bár inkább én meséltem neki mindenfélét. Ő meg hallgatta és láttam, hogy érdekelte amit mondok. Már nem éreztem annyira kirekesztettnek magam az iskolában, nem siettem mindig úgy haza. Sőt, inkább a nagyszüneteket vártam, hogy ismét leüljön velem szemben a könyveivel és azzal a varázslatos mosolyával azt a napomat is jobbá tegye.
Mondtam neki mindent, ami az eszembe jutott, a környékről, az itt lakókról, az iskolákról. Meséltem egyetlen és elbaltázott kapcsolatomról egy lánnyal, a szakításunkat, amit én apám borosüvegével vészeltem át. A történeteimet fura mosollyal hallgatta.
Ő maga nem nagyon mondott semmit. Láttam, hogy nem szeretné, ha kérdezősködnék és tiszteletben tartottam. Pedig olyan sok minden érdekelt volna, de nem akartam megbántani és nem akartam tönkretenni ezt a különös barátságot.
Igen, különös volt. És az érzéseim vele kapcsolatban, szintén azok voltak...Még jó hogy el tudtam titkolni előle, hogy mindig szívdobogást kapok a közelében és hatalmába kerít egy érdekes érzés, aminek hatása alatt legszívesebben kimondanám: Bill te gyönyörű vagy nekem...és csak nézném azokat a csodálatos szemeit, amikbe egész biztos elvesznék...Szó mi szó...nagyon nehéz volt vele szemben higgadtnak lenni. De megtettem mindent, hogy így lásson.
Eljött a téli szünet és még mindig nem tudtam róla többet, mint a neve és a telefonszáma. Mégis úgy éreztem, hogy ezer éve a barátom. A szüneteket általában én otthon töltöttem a szüleimmel és majd meghaltam az unalomtól, de a mostani szünidő napjai teljesen máshogy teltek. Mindennap találkoztam Billel és egész álló délelőtt csavarogtunk. Aztán délután folytattuk. Elindultunk és mire észrevettük magunkat már kint jártunk a faluból. De jobban is szerettünk az erdőben sétálni, mint a faluban a sok helybeli megvető és csodálkozó tekintetének kereszttüzében.
Jó volt a társaságában lenni és úgy éreztem ő is hasonlóképpen van ezzel. Az a Bill, aki az iskolában sosem volt vidám, ha ketten voltunk felszabadultan viselkedett. Bízott bennem...ahogy én is feltétel nélkül rábíztam minden titkomat, néha már féltem, hogy unja a sok fecsegést és nem ismertem magamra, hisz alapjában véve én is egy csendes fiú vagyok, de ha neki kellett mesélnem, akár reggelig is mondanám...
-És hogy teltek az ünnepek? - kérdeztem egy karácsony utáni kora délután, mikor Billel ismét az erdőben járkáltunk csak úgy cél nélkül.
-Igazán jól. Még fenyőfát is állítottunk pedig már évek óta nem tettük. - felelte Bill és nekidőlt az egyik fának.

Hideg volt és hamar sötétedett, ráadásul leesett a hó és ez megnehezítette a közlekedést, nem volt épp veszélytelen ott lenni ahol voltunk.
-Örülök. Akkor lassan megszoktok itt? Gondolom, azért más mint egy nagyvárosi karácsony. - mondtam Billnek és lesöpörtem egy csomó havat egy fa ágáról aztán zsebre dugtam a kezem.
-Képzeld még Tom is írt képeslapot. - szólalt meg váratlanul Bill.
-Tom?! - kaptam fel a fejem, ezt a nevet még nem hallottam tőle.
-Igen. Ő a testvérem.
-Nahát...van tesód...- mosolyodtam el.
Végre mond valamit magáról és a családjáról.
-Az ikertestvérem. - bólogatott Bill.
-De hisz akkor ugyanolyanok vagytok.
-Nem! Ő egész más, mint én. Nem lehetne minket összekeverni. Mások vagyunk külsőleg és belsőleg is...- vágott a szavamba Bill és hirtelen elhallgatott. Mint aki megbánta, hogy szóba hozta a dolgot.
Nem akartam bunkó lenni és kérdezgetni igy hát én is hallgattam és csak néztem Billt, majd mikor a szívem már a torkomban dobogott a látványától, elfordítottam a fejem.
-Rossz társaságba keveredett, nem járt be az iskolába, gyújtogattak és rongáltak. Füves cigarettát szívott, meg gyógyszerre alkoholt ivott úgy vezetett. Balesetet okozott...Bill szeme a távolba révedt, de láttam, hogy eléggé megviselik ezek a szavak.
-Ne beszélj róla, ha nem akarsz. Én megértem, ha nem megy...
-De Georg! Azt hiszem jobb, ha kimondom, hogy nem pletyka, amiket rólunk terjesztenek. Tényleg a fővárosban éltünk, amióta anya újra férjhez ment. Apámról évek óta nem tudok semmit. Szerettük a nagyvárost. Jó kis család voltunk anya, a mostohaapám Gordon, Tom és én. Csak Tom összebarátkozott ezekkel a fiúkkal, akik belevitték a rosszba. Jó gyerek ő hidd el, csak azok a srácok voltak rá nagyon rossz hatással. Most javítóintézetben van és még jó ideig ott is kell maradnia. De azt mondja nem szörnyű hely, szakmát is tanulnak...Csak Gordon ezt nem érti meg, ő haragszik Tomra, csalódott benne...és iszik...nem sokat, de mindennap. És anya ezért sír meg Tom miatt is, nem tudja, de én látom milyen sokat nézi a régi fotókat, amikor még rendben volt minden. És most már semmi sem olyan, mint akkor. Hiányzik Tom...- Bill hangja itt elcsuklott.
-Sajnálom Bill!- mondtam neki gyorsan.
-Ezt még soha senkinek nem meséltem, de tudom, hogy benned bízhatok és jó végre valakivel megosztani. - törölgette a szemét szaporán Bill.
Tényleg sírt...Felkavart, hogy így látom, de nem tudtam mit is tegyek.
-Hát persze! A barátod vagyok! - bólogattam hevesen.
Bill közelebb lépett hozzám.
-Ölelj meg! - kérte halkan.
Kicsit csodálkoztam, de azonnal és szó nélkül megtettem. Megöleltem. A kezem végighúztam a hátán, de csak a kabátját éreztem meg a fának a törzsét, ami közvetlenül mögötte volt. Váratlanul ő is megölelt, az összes haja az arcomba került.
Elsimítottam onnan és a szemébe néztem. Tiszta könny volt és az arca is...
Az a csodálatos, gyönyörű arca. Megborzongtam, hogy ott van karjaimban,olyan közel hozzám. Nem szólt csak nézett engem és egyre jobban ölelt. Az arcom pirossá vált, a pulzusom nagyon sok lehetett és a fejemben valamiért Amy Lee és Seether dala, a Broken szólt...
Összezavart. Teljesen. Azok az érzések csaptak belém, amikor először megláttam és az amikor azon gondolkodtam miért is olyan nagyon szép. Ezt még most sem sikerült megfejtenem, csak arra jöttem rá, hogy sokkal szebb, mint eddig láttam...
-Igen a barátom vagy és ez olyan jó...- mondta egy idő múlva, de nem vette le rólam a szemét.
-Szerintem is jó. A mi barátságunk nagyszerű.- helyeseltem és mást nem mondtam, csak néztem és a gondolataim már nem is tudom hol szárnyaltak. De jó messzire onnan, ahol épp voltunk.Túl mindenen, a fájdalmon, a múlt keserűségén, a család széthullásán. Az arcom hihetetlenül közel volt az övéhez. De nem bántam...
-Georg nekem te több, is vagy mint egy barát. Sokkal, sokkal több. Ezt tudnod kell...És kérlek, ne gyűlölj meg a tetteimért...- suttogta.
-Gyűlölni? Bill, miről beszélsz? Miféle tetteidért gyűlölnélek? - kérdeztem, de akkor már a kezét éreztem, ahogy a hajamat simítja és az ajkát az enyémen.
Kicsit megrémültem a helyzettől, ösztönösen hátra akartam lépni, a fagyott talaj ropogott a talpam alatt és nekiütköztem egy fának. Ki akartam bontakozni az öleléséből, nem is tudom miért. Talán, mert meglepett és olyan új volt még nekem...
Aztán még sem tettem. Láttam, a könnyes szempilláit és éreztem, ahogy a nyelve a számhoz ér, az ajkam pedig nem tiltakozott, a szemeim lecsukódtak. Az agyam azonban ezerrel pörgött, ahogy a szívem is őrült ritmusban vert. Még nem csókolt meg senki sem, akinek piercing lett volna a nyelvében... És még nem csókolt meg olyan, aki azonos nemű velem. És aki így tud ölelni...ilyen szenvedéllyel tud csókolni....és olyan szorosan simult hozzám hogy éreztem, mennyire fel van izgulva... Soha nem volt még ilyen élményben részem...
Nem éreztem belül felháborodást vagy undort...annyira különös volt, hogy nem is tudtam hogyan érezzek... Körülöttünk a csendet hallottam csak. Szél játszott a fák ágain és egy-egy madár hangja törte meg a némaságot. Nem érzékeltem az időt. Lehet, hogy egy perc volt az egész, de lehet, hogy fél óra...
Bill hirtelen elhajolt tőlem. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy ijedten néz rám.
-Nekem haza kell mennem Georg. - sóhajtotta.
-Most? - kérdeztem csalódottan.
-Majd beszélünk. Szia! - és már futni kezdett. Hiába kaptam utána, csak a kabátja ujját érintette a kezem.
-Bill! Várj! – kiáltottam, de nem állt meg. Eltűnt a fák közt. Bennem meg darabokra tört és összekavarodott minden. Mi volt ez az egész?! És miért volt olyan jó?! Lehetséges, hogy mindkettőnknek több ez, mint egy hétköznapi barátság?! Egyedül Bill mondhatta volna el az igazat, de ő elrohant. Én meg semmit sem tudtam és választ a kopasz ágú, hófödte fák és a kietlen táj sem adtak.
Eltelt pár eseménytelen nap és mindenki az év utolsó éjszakájára készült. A faluban egymást érték a házibulik, amik közül én egyre sem voltam hivatalos. Bill nem hívott,  pedig vele akár szívesen búcsúztattam volna az óévet.
Szilveszter éjjel vele akartam lenni. Mindennél jobban. Addigra eljutottam odáig, hogy hiányzott és jó lett volna újra érezni az ajkát, ahogy az enyémhez tapad, érezni a testét, ahogy a kabátokon keresztül is áthevít. Néztem a szobám ablakából a tűzijátékot és rá gondoltam. Vajon mit csinálhat most? Eszébe jutok néha? Vagy megbánta az egészet és még a barátságunk is odaveszett? Miért nem jelentkezik? Talán azt szeretné, ha én hívnám? Millió kérdés kínzott belülről és valami fura vágyakozás utána.
Felkaptam a mobilom és beírtam egy rövidke üzenetet:"Boldog újévet!" de elküldeni nem mertem, inkább megígértem magamnak, hogy az újévben az lesz az első, hogy vele beszélek.
Másnap el is indultam a házukhoz, igaz nem mondta pontosan hol lakik, de nagyjából sejtettem, egy ilyen kis helyen nem lehet nehéz rájönni, kinek hol az otthona. Csengettem,  de semmi reakció nem volt, az ablakokon lehúzott redőnyök, az udvar is üres volt, egy autó sem állt a nyitott ajtajú garázsban. Kihalt és sivár volt az egész ház.
Vártam ott egy darabig talán abban reménykedve, hogy Bill megjelenik valamelyik ablakban, de nem így történt. Meguntam az álldogálást és mivel a hó is nagy pelyhekben kezdett szállingózni hazaindultam. Útközben azon agyaltam merre kereshetném Billt és hogy talán tényleg fel kellene hívnom, vagy hogy milyen rossz lesz ha meg kell várnom az iskola első napját addig, hogy beszélhessünk. Anyám a teraszon állt mikor megérkeztem.
-Csakhogy jössz fiam, már megint merre csavarogtál. - korholt.
-Miért mi van? - léptem be a kapun és lesöpörtem magamról a havat.
-Az hogy apáddal el kell mennünk.
-Na és miért olyan nagy ügy ez? Vittem lakáskulcsot.- kérdeztem.
-Vendéged jött Georg.- mondta anyám fura arckifejezéssel. Csodálkozott, mert hozzám nemigen jönnek látogatóba.
-Nekem?!- képedtem el. És tudtam, ez csak egy valaki lehet. A szívem máris gyorsabban kezdett verni. Hát eljött! Végre itt van!
-Nem is nekem! Leültettem a szobádban. Mi megyünk. - indult anyám a garázs felé, ahol apám már a kocsiban várta, nem is mondtam nekik semmit rohantam fel az emeletre, miközben próbáltam úrrá lenni az izgatottságon, ami kezdett elhatalmasodni rajtam.
Bill ott ült az ágyamon és egy másodpercre felderült az arca, ahogy beléptem a szobába.
-Szia!- köszöntem neki és elgyengültem mikor ránéztem.
-Szia Georg! - a mosoly lassan eltűnt az arcáról és akkor láttam hogy folynak a könnyei.
Ledobtam a kabátomat az ágyra és mellé ültem.
-Mi a baj?
-Nagyon bután viselkedtem a múltkor, bocsáss meg, nem akartam úgy elszaladni. Annyi minden összejött. Tele voltam kétségekkel, meg káosz volt a fejemben. Ne haragudj Georg! Én olyan nagyon ostoba vagyok! - mondta lehajtott fejjel.
Az arcához nyúltam és letöröltem a könnyeit.
-Ne mondj ilyet! Nem vagy ostoba és nem haragszom. Egyáltalán nem is haragudtam. És hidd el, engem még jobban összezavart, ami történt köztünk. Fel akartalak hívni, csak nem tudtam mit szólnál hozzá, akartam üzenetet is írni mégsem mertem. Most pedig épp tőletek jöttem, de nem találtam otthon senkit...
-Elutaztak még tegnap. A fővárosba a testvéremhez.- Bill hangja valamivel nyugodtabb lett a kezem érintése nyomán.
-Tegnap? Ezek szerint egyedül töltötted az év utolsó napját? - döbbentem meg. És persze átkoztam magam hogy nem mentem át hozzá. Nem felelt, csak halvány mosoly kíséretében bólogatott.
-Ki lehetett bírni, hidd el.- tette hozzá kis idő múlva.
-Nem voltál nagyon magányos? Mégiscsak szilveszter este volt. - néztem rá és a kezem lassan emeltem el az arcáról. Könnyeknek már nyoma sem volt, csak a szeme csillogott még mindig nagyon fényesen.
-Én általában magamban vagyok. De hiszen tudod...csak te vagy aki, ezen változtatott és te vagy az aki ott az erdőben, a legnagyobb tél közepébe is tavaszt csinált, azzal hogy nem utasított el...
Melegem lett és kicsit imbolyogni kezdett a szoba velem. Micsoda vallomás...
Bill pedig váratlanul megfogta a kezem és ismét az arcához húzta.
-Beteg vagyok Georg. Amióta megcsókoltalak, lázasnak érzem magam és nem akar elmúlni...- suttogta.
Valóban forró volt a keze és az arca. Ujjaim a nyakára hulltak, majd a mellkasát érintették. Tudtam, hogy nem szabadna ezt csinálnom, de egy felsőbb erő hatott rám, amit még sosem tapasztaltam, ami ellen nem küzdhettem, mert nem volt értelme. Engem is elborított valami forróság belül és érezni akartam újra a csókját mint ott a nagy hidegben a fák közt.
Most én kezdeményeztem és csókoltam meg. Jólesően bizsergető volt tapasztalni mennyire izgatóan tudott csókolni, hogy szinte rögtön átölelt szorosan és odaadóan, az ajkai pedig szomjasan keresték az enyémet. Egyik kezemmel a hajába túrtam,  míg a másikkal finoman fekvő helyzetbe toltam. Nem ellenkezett, még csak ki sem nyitotta a szemét. Benyúltam a ruhája alá, felgyorsult a légzése, ahogy az ujjaimmal végigsimítottam a bőrén. Tényleg lázas lehetett, szinte sütött a bőre de ugyanakkor remegett is, mintha fázna.
Halkan felnyögött, ahogy a nadrágja szegecses övéhez értem és rutintalanul kezdtem kibontani. Magam sem tudtam mit teszek és hogyan kell ezt, csak érezni, látni akartam belőle amennyit lehet.
-Mit csinálsz? - könyökölt fel Bill kicsit kétkedő hangon, amikor az öv engedelmeskedett. Már a nadrágja cipzárját húztam le és éreztem kőkemény férfiasságát a ruhán keresztül. Alig bírtam megszólalni az izgalomtól.
-Ha nem szeretnéd, nem csinálok semmit...
-Szeretném...- Bill gyengéden megsimította izzadt homlokomat, majd újra megcsókolt. Idegesség és félelem futott át rajtam és nagyon zavarban is voltam. Csak az ösztöneimre tudtam támaszkodni. Óvatosan megérintettem hímtagját és lassan elkezdtem a bőrt húzgálni rajta. Elszorult a torkom és szinte nem kaptam levegőt. Bill felsóhajtott.
-Jól csinálod...- suttogott bátorítóan.
Nem mertem lenézni, csak éreztem a férfiasságát a tenyerben lüktetni és amint nagyobbá és nagyobbá válik.  Majd éreztem Bill ajkát a nyakamon, ahogy belecsókolt, amitől fázni kezdtem, de nem bántam. Hajtott valami ismeretlen dolog,  ami uralkodott a tetteimen és lassan felettem is. Engem is elsodort a vágy, az én testem sem reagált másképp, én is izgalomban voltam, ugyanúgy ahogy Bill.
Kívántam, de azt sokkal jobban akartam, hogy neki jó legyen...nem tudom miért, de látni akartam, ahogy élvezi...
A csípője vadul mozgott, ahogy én is gyorsítottam az ütemen, hátra vetette a fejét és erősen ölelt, miközben egyre hangosabban nyögdécselt. A ruhái teljesen ráizzadtak, ahogy közeledett a beteljesülés felé. Olyan szorosan ölelt, hogy nem is volt köztünk szinte távolság, csak a kezem mozdult és minden egyes mozzanatra hangos sóhaj volt a válasz tőle. Kezdtem úgy érezni, hogy az ő teste az enyém is...és sejteni mit hogyan tegyek...Nem is voltam már annyira zavarban. Jól esett ezt csinálni vele, engem is teljesen felhúzott, a vérem ezerrel száguldott az ereimben.
Már nem gondoltam úgy, hogy rosszul csinálom. Már láttam, hogyan viszi minden mozdulat és másodperc a csúcspont közelébe.
Hirtelen összerándult a teste és az arcát a vállamhoz szorította. Nem kiabált, csak nagyon hangosan lélegzett és remegett. És nem engedett az öleléséből.
Tudtam, hogy eljutott a csúcsra. A kezem, a ruhám és az ő ruhája ragadós lett a meleg folyadéktól. Olyan meglepve tapasztaltam ezt, mint aki nem tudja, hogy ez ilyen... Csak bámultam magam elé és hallottam, hogy zihál,a haja az arcomat birizgálta. Nem mertem megmozdulni...nem mertem semmit sem.
Az az erő, ami hatása alatt cselekedtem, pillanatok alatt darabjaira hullott és már csak a realitás maradt. Az viszont ijesztően tornyosult felém. Az ablak felé néztem. Szakadt a hó...Valami mondanom kellene.
-Bill...- suttogtam halkan neki. Nem felelt, de amint légzése ismét normális lett,  mozgolódni kezdett és finoman eltolt magától. A kabátjában kezdett el keresgélni zsebkendő után, kivett párat és nekem is adott belőle.
Zavartan elfordult úgy törölgette meg magát. Láttam, hogy még mindig reszketett a keze.
-Hé, jól vagy? - kérdeztem és a vállára tettem a tenyerem.
-Persze. - felelte.
-Akkor jó.- ültem mellé.
-Viszont lassan mennem kell. - nézett rám.
-Nem maradsz? Csinálhatok valami ennivalót és nézhetnénk dvd-t, hallgathatnánk zenét is  vagy beszélgethetnénk. Ha akarod, beszélhetünk arról is ami történt. -- mondtam mert nem akartam, hogy itt hagyjon, nagyon nem szerettem volna egyedül maradni azok után amit tettünk, szükségem volt rá.
-Ezen nincs mit beszélni Georg. Nagyon jó volt, de most úgy érzem, meghalok a szégyentől, hogy ebbe vittelek téged. - mondta és vérpiros lett az arca.
-Nem Bill! Én is akartam, nem kell kényelmetlenül érezned magad! Barátok vagyunk! - vágtam a szavába és megfogtam a karját.
Elmosolyodott és kibújt gyengéd szorításomból. Magára vette a kabátját.
-Kicsit máshogy értelmeztük ezt a kifejezést a mai nap.- jelentette ki , aztán lefelé igyekezett a ház lépcsőjén.
-Beszéljük meg, ne menj el, a szüleim csak este jönnek vissza. - indultam utána.
-Az enyémek viszont bármikor hazajöhetnek, otthon kell lennem! - mondta és kilépett a teraszra. A sűrűn szakadó hópelyhek másodpercek alatt fehérré varázsolták mindkettőnk ruháját és haját. Bill felvette a kapucniját.
-Vigyázz magadra! - és az arcomhoz hajolt. Azt vártam, hogy megcsókol, de ajka épp hogy érintette az arcomat, majd gyorsan elindult a havas úton.
-Te is! Holnap ott várlak a szokott helyen a suliban! - kiáltottam utána.
Akkora volt a hó, hogy másodpercek alatt eltűnt a szemem elől. Elment. Én meg egyedül maradtam a rám súlyosan nehezedő gondolatokkal. És rémült voltam. Nagyon is! Eddig úgy véltem, nem rosszak az érzéseim, az ártatlan fantáziálások felé, mert nem egy velem azonos neműt látok benne, de a mai nap meg kellett állapítanom, hogy ő is férfi... mégpedig nem is akármilyen és ez a tudat, nem hogy elrettentően, hanem izgatóan hatott rám.
Nem akartam ezt! Nem akartam beismerni magamnak, hogy szexuálisan vonzódok Bill Kaulitzhoz!!!
De amit ma tettünk ennek ékes bizonyítéka. El kell fogadnom, hogy nem csak, mint barátra gondolok rá, hanem mint szeretőre is.
És előre kell tekintenem, mert ha ez most velünk megtörtént, legközelebb jöhet olyan, ami ennél sokkal súlyosabb. És meglehet, hogy az ellen sem fogok tiltakozni... Megborzongtam és végigsimítottam az ágyon ahol az összegyűrődött lepedő és egy apró folt emlékeztetett azokra a percekre.
Kegyetlenül lassan telt a nap további része, az éjszaka pedig alig aludtam, a korán reggel már talpon talált és alig vártam, hogy elindulhassak az iskolába.
Rengeteg hó esett az éjjel, a legtöbb tanuló hógolyózott és hóembert épített a suli előtt és az udvaron is. Én viszont az ebédlőbe siettem és leültem az ablak mellé ahogy szoktam. Senki nem volt ott rajtam kívül, szomorú üresség kongott a bent, míg kintről vidám hangok hallatszódtak be.
Bill viszont nem jött. Sem akkor, sem a következő, vagy az azt követő szünetben. Nem értettem mi lehet vele, ezért felhívtam, de a mobilja ki volt kapcsolva. Elmentem az osztályteremhez, ahol tanul, de nem láttam ott sem. Tanítás után, feléjük kanyarodtam, a ház ugyanabban az állapotban volt mint mikor legutóbb itt voltam, lehúzott redőnyök, üres udvar semmi mozgolódás. Csengettem, de nem nyitott ajtót senki.
Hol lehet Bill? Mi történt, hogy nem jött iskolába? Hiába vártam nem történt semmi.
Egész délután és este hívogattam eredménytelenül, a száma nem volt kapcsolható.
Kezdtem aggódni érte. Másnap is hiába ültem ott minden szünetben, nem jött felém és köszönt rám kedves hangon. Egyszerűen nem tudtam felfogni mi lehet vele. Így hát vártam órák után is. Vártam, és kitartóan reménykedtem, hogy hamarosan jön.
-Hát maga meg mit ül itt? - hallottam egy hangot a hátam mögött váratlanul.
Hátranéztem, az ügyeletes tanár állt az ebédlő üvegajtajában.
-A tanításnak már régen vége, miért nem megy haza? - ballagott mellém a tanár és végigmért.
-A barátomat várom. - válaszoltam.
-Úgy...és ki a maga barátja? - érdeklődött egy kevés gúnnyal a hangjában.
-Bill.... - mondtam ki a számomra oly kedves nevet és éreztem, hogy elpirulok.
-Ja a Kaulitz gyerek...hát őt aztán várhatja ítéletnapig, ugyanis már nem az iskola tanulója. - mondta a tanár.
A vér kiszaladt az arcomból és mintha gombóc lett volna a torkomban. A szemem másodpercek alatt elhomályosult.
-Hogyan? - kérdeztem anélkül, hogy a tanárra pillantottam volna.
-A szülei tegnap reggel bejöttek és átíratták egy másik iskolába. Persze a fővárosba, mert hogy zűr van a másik gyerekükkel. Így visszaköltöztek oda. Fura népek voltak az már szent igaz és nem tudtak beilleszkedni. Jobb is hogy elmentek, az ilyeneknek itt semmi keresnivalójuk. Viszont, ha olyan fene nagy haverja magának ez a Bill, erről is szólhatott volna nem?!
-De...Biztos szólt, csak elfelejtettem. - dadogtam és táskámat felkapva szó nélkül kirohantam az ebédlőből. És csak rohantam. Keresztül az utcákon, át az utakon, ki a faluból. Rohantam, amíg már szinte nem kaptam levegőt, amíg szédülni nem kezdtem. Akkor aztán megálltam és leültem a frissen leesett hóra...
És sírtam....
Bill...miért nem mondtad, hogy elmész? Miért tűntél el így? Beszélnem kell veled. Hogy tehetted ezt?! Bill miért árultál el, mikor én....A könnyeim az arcomra fagytak. Előkerestem a telefonom és beütöttem a számát.
" A hívott szám nem kapcsolható..." hallottam a vonal végén.
-De hát szeretlek! - ordítottam és elhajítottam a mobilt. Hangos csattanással esett méterekkel odébb...
Szeretlek Bill, mihez kezdek most? Mi lesz velem nélküled? Nem érhet így véget. Nem!
A gondolataim össze-vissza csapongtak, csak ültem ott, majd mikor kicsit megnyugodtam, összeszedtem a telefonom darabjait és magamat annyira hogy haza tudjak indulni.
Kívülről már nem látszott, hogy nemrég még patakokban folytak a könnyeim. Mentem közömbösen magam elé nézve és úgy éreztem, Bill elvitt egy darabot a lelkemből. Gyűlöltem akkor az egész rohadt életemet.
Azóta eltelt pár hét, lassan véget ért a tél és a tavasz közeledtével belül én is megújultam kicsit. Az élet itt ugyanabban a mederben folyt, mint mielőtt megjelent Bill. Az itt lakók lassan el is felejtették, hogy ki volt ő, de én őriztem róla az emlékeket és titkon mindennap reméltem, hogy egyszer csak megjelenik az iskola ajtóban....
Feketét visel és a haját fújja a szél. Tökéletes lesz, ahogy általában. Mosolyog, és felém igyekszik....Remények és vágyak, amik éltettek és egy új elhatározás.
A fejembe vettem, hogy nem adom fel, nem hagyom annyiban. Ha kell felutazok a fővárosba és megkeresem Billt, akárhol is legyen.
Nem kiabálom le amiért eltűnt, nem is kérdezem, miért cselekedett így. Egyszerűen a karomba zárom és nem engedem el nagyon-nagyon sokáig...
Azt akarom, hogy akkor újra lázasnak érezze magát a csókjaimtól, ahogyan engem éget az óta  szüntelenül a láz utána. Nem bánom már hogy így érzek. Ennek a láznak a tüze melegít és ad világosságot mindennap, amíg nem találkozunk. Most még csak kis tűz, de tudom, hogy ha az ajkam ismét az ő ajkát érinti, fellángol, mindennél jobban perzsel majd.
És eléget mindent...

2017. július 29., szombat

Ahogy szerettél

Sziasztok!

Ismét egy jó régivel jövök...További jó nyarat :*



Szerző: xxslashxx
Cím:    
Ahogy szerettél
Korhatár:
18
Szereplők:
Bill, Tom
Műfaj:      
slash,twc
Figyelmeztetések:
szexjelenet, F/F, cselekmény nélküli szex
Publikálva: 
2010. március 4. 

Egy katicabogár repült az ablakomba, végigment a függönyön, majd a párkány irányába tartott. Igyekezett a fény felé. Látszott rajta, hogy élni akar, hogy nem akar az ablak és a függöny fogságában maradni. Figyeltem a jelenetet és azt, ahogy végül széttárt szárnyakkal elrepül. Olyan jó lenne ha ez velünk, emberekkel is megtörténhetne! Hogy egyik percről a másikra egy új életet kezdhetnénk, elmehetnénk onnan ahol épp vagyunk ha úgy tartja kedvünk... Ha ez ilyen egyszerű lehetne...
Ekkor egy halk nyikorgást hallottam és hátrafordultam.  Ő ott állt mögöttem.
Ha nem lett volna teljes csend a szobában meg sem hallottam volna, olyan halkan jött be, mint valami macska.
-Tanulsz, Bill ?- csak ennyit kérdezett és le sem vette a szemét rólam.
-Nem mondhatnám...- vontam meg a vállam. A tankönyveim szerte-szét hevertek az ágyon, az íróasztalon de beléjük sem néztem.
-Akkor jó.- mondta és végigsimította az alkaromat amitől szokás szerint kirázott a hideg.
Tudtam mit akar, tudtam miért jött be. Már mikor hazafele tartottunk az iskolából, akkor tudtam...
És akartam. Ugyanazt amit ő...Üres a ház, sehol senki. Csak ő meg én... De nem akartam rámenősnek látszani, inkább vártam hogy ő lépjen, ha lépni akar. És akart...mert most itt volt velem szemben és még mindig simogatta a kezem, mintha teljesen belefeledkezett volna. Nyugodtnak tűnt, velem ellentétben mert engem már feltüzelt a vágy, hogy a tenyerét éreztem a bőrömön. Nem tudtam leplezni sohasem, hogy mit éreztem. Tudtam,  hogy most is minden az arcomra van írva. Hogy mennyire szeretném, ha megcsókolna, annyira vágytam rá.
És hogy megérintsen. Sokkal jobban, mint ahogy azt most teszi. Valami miatt azonban mégsem kezdeményeztem. Soha sem tettem. Hagytam hogy tegye amit csak akar... És ő tette. Izgató mosollyal a szája sarkában hozzám hajolt és megcsókolt.
Ajkamat halk nyögés hagyta el csókjai nyomán. Ez hihetetlen... Igen, már ettől lángolt a vérem és a pulzusom olyan szapora lett hogy a szédülés kerülgetett. Levegő után kapkodva húztam el a fejem és összekócolt hajamon keresztül néztem rá. És ő még mindig mosolygott... Én is elmosolyodtam és próbáltam csillapítani szívem heves dobogását, de nem ment. Annyira nagyon akartam őt, hogy az már fájt.
Újabb csókok következtek és én már csak azt vettem észre, hogy az ágyamon vagyunk a ott felejtett és nyitva hagyott tankönyvek között, amik tompa puffanással esnek a földre ahogy félretúrjuk őket.
Vad mozdulatokkal húzta le rólam a felsőmet és én is legalább ilyen hevesen szabadítottam meg őt a pulóvertől és a pólótól ami zavaró tényező volt abban, hogy testét érezhessem végre.
A nyakamba csókolt, amitől fázni kezdtem, de nem akartam, hogy abbahagyja mert olyan jó volt. Egyre lejjebb haladt... Én meg nem mozdultam, hanem csak nagyra nyitott szemmel bámultam a plafont és éreztem ahogy a forró ajka végigszántott a bőrömön, le egészen a hasamig.
Fura dolgok kavarogtam a fejemben...milyen veszélyes ez így, hisz bárki bármikor hazajöhet, mégsem érdekelt ez most, magam mellett akartam tudni, minél közelebb hozzám!!! A lehető legközelebb...
A szívem majd kiugrott a helyéről amikor a éreztem hogy az ujjait végighúzza a nadrágom gombjainál és aztán kicsit lejjebb is, ahol már jól láthatóvá váltak heves érzelmeim.


Ekkor néztem le rá és ő úgy pillantott rám, hogy ha lett volna kétségem a cselekedetei felől,akkor is meggondoltam volna magam, de nem volt.
Sőt...mindennél jobban akartam őt! Felültem és hozzáhajoltam. Kicsit csodálkozott, de azonnal megcsókolt miközben finoman visszatolt fekvő helyzetbe, hogy kigombolhassa a nadrágomat. Nem is tudom, akartam e valamit annál jobban, minthogy végre ne legyen rajtam egy darab ruha sem. És rajta sem. Nem szégyelltem magam saját meztelenségemért előtte, ő volt az egyetlen egy, aki előtt semmi szégyen nem volt bennem. Inkább csak egy kis zavartság, ahogy végignézett rajtam...
Hogy zavaromat ne vegye észre, gyorsan az ő nadrágjával kezdtem foglalatoskodni és kicsit remegő kézzel bontogattam a gombokat.
Hogy segítsen nekem, pár másodperc után finoman elsöpörte a kezemet az útból és ő gombolta ki a nadrágját.
Hálásan tekintettem rá és mondani készültem valamit de újabb csók következett ami belém folytotta a szót. Közben pedig az ő nadrágja is a földre hullott, le az ágy mellé. Elégedetten felsóhajtottam és elvesztem a karjai között. És a csókjaiban... Hát igen...ahogy csókolt....forró szenvedély ragadott el magával és hatalmas lángot gyújtott bennem. Soha ilyen érzésekkel nem találkoztam azelőtt. Szédülés fogott el holott az ágyon voltam, mégis lehunyt szemeim mögött forgott velem a világ. Ahogy édes ajka újra meg újra az enyémen volt, ahogy a nyelve az enyémmel találkozott nem voltam már ura a cselekedeteimnek, őt akartam, csakis őt, a szívem, a lelkem, a testem csakis őrá vágyott.
Őrülten.
Ahogy ez az egész szituáció egy őrültség. Hogy ő meg én...de hiszen mi ikrek vagyunk.... De egy újabb csók, egy vad érintés, ahogy keze hajamat simította, ahogy siklott a bőrömön,ahogy egyre inkább keményedő férfiasságomhoz ért, feledtem minden rossz gondolatot. Minden együttlétünkkor feltörnek a kételyek amiket aztán ő el is altat bennem. Nincs kétség, csak a bizonyosság minden felől. Hogy minden rendben lesz, vele biztonságban vagyok. Hogy csak az a szoba létezik, az az ágy ahol fekszünk szoros ölelésben. Megfagyott bennem a vér egy másodpercre, aztán ezer fokon száguldott tovább az ereimben ahogy ajka egyre inkább elhagyta az enyémet, a mellkasomra, hasamra vándorolt majd végül a legérzékenyebb ponton kötött ki.
Te jó ég...ez milyen jó!!!
Csak ez hasított a gondolataimba ahogy néztem, az elém táruló képet ahogy kényeztetett engem. Forróság borította el az arcom, ez félelmetes...hogy tudhatja valaki ennyire, mi a jó nekem... A gerincemen jéghideg verejték csorgott le minden egyes mozdulatánál, nem tudtam mit tenni csak sóhajtoztam és minden másodperccel közelebb kerültem az extázishoz.
De még nem akartam... Azt akartam, hogy neki is ugyanolyan jó legyen.
Hogy vele együtt éljük meg a beteljesülést.
Utolsó erőmmel eltoltam magamtól. Kérdőn nézett rám, de amikor a kezem az ő férfiasságát érintette már tudja mit akarok. Mosolygott...kihívóan és izgatóan.
Aztán ismét rám tapadtak az ajkai, forrón és édesen csókolt. Én meg a hátát simítottam végig,aztán a hasát, majd újra ott volt a kezem az érzékeny, lüktető testrésznél aminek érintése ugyanolyan jó volt nekem mint neki.
Izgalmas és egyben kicsit rémisztő... De nagyon-nagyon jó. Borzasztóan...
Az ajkam óvatosan haladt a mellkasától a hasáig, felfedezve közben minden centimétert, elidőzve mindenhol egy kicsit. Jóleső sóhajokat hallottam és tudtam nem csináltam rosszul semmit. Hirtelen elkapta simogató kezeimet és maga felé fordította az arcomat. Első pillanatban csodálkoztam de aztán tudtam hogy miért csinálja.
Tudtam mit akar. Elfogott a félsz,mint mindig valahányszor csak ide lyukadunk ki. Mert tudtam hogy fájni fog. Az elején mindig fáj... De nem akartam most sem mutatni hogy félek, sőt valahol belül vágytam, hogy ez történjen.
Csak az első perceket kell átvészelni utána az egész a feledésbe vész, elmossa az élvezet. Az arcomat csókolta, közben a haja cirógatta a bőrömet. Magamhoz húztam, hogy a teste az enyémhez tapadjon, hogy nagyon-nagyon közel legyünk egymáshoz. Éreztem ahogy dobog a szíve, az enyémmel egy ritmusban és hogy a keze lágyan simogatott. Nedves ajkával végigcsókolt a nyakamon. Fázni kezdtem ettől és a síkosító hidegségétől, a szemem önkéntelenül is lecsukódott. A következő pillanatban pedig már éles fájdalom hasított végig rajtam, ahogy belém hatolt. Váratlanul ért, a szemeim felpattantak és levegő után kapkodva kétségbeesetten néztem rá. Tudtam, hogy nem akart bántani és hogy ez mindig ilyen...de sose szokom meg... Te jó ég...sohasem lehet azt a fájdalmat megszokni!!!
A fájdalomtól csaknem felkiáltottam és olyan nagyon kapaszkodtam belé, hogy féltem hogy kárt teszek benne, elöntött a veríték és a torkomban dobogott a szívem. Hiába gyengéd, hiába óvatos...ez fáj...nem ő a hibás... Az ajkát kerestem, mintegy vigaszt és fájdalomcsillapítást remélve, miközben ő óvatosan mozdult.
A lepedő vizes lett alattam és zúgott a fülem ahogy magamban éreztem őt. Forgott velem minden, ahogy a tekintetem körbefutott a szobában,aztán az arcomat a vállához nyomtam, hogy ne kiabáljak.
Ez kibírhatatlan...
Könnycsepp csordult le az arcomon... A fájdalom pedig, ami az előbb éles késként szinte ketté vágott, lassacskán tényleg szűnni látszott lassan. Már nem éreztem annyira, hogy szétszakít... Már csak valamifajta tompa fájást éreztem, aztán az is lassanként eltűnt... Tudtam hogy így lesz...
És ahogy a fájdalom elmúlt, úgy jött a helyébe a gyönyörűség, ami mint valami láthatatlan láng, elkezdett égetni mind kívül, mind belül. A mozdulataink gyorsabbakká váltak és egyre hangosabban nyögtünk fel. Láttam az arcát, ahogy élvezi amit csinálunk és ez engem is nagyon feltüzelt. Már eggyé váltak a mozdulataink és szinte egyszerre töltötte be a sóhajunk a szoba falait.
Nem tudtam magam kontrollálni egyre csak az ő nevét ismételgettem és végigkarmoltam a hátát.
De nem haragudott érte...Ő is úgy érzett mint én...
És ugyanúgy hullott bele a megsemmisülésbe velem együtt. Egy hangos nyögés szakadt ki belőlem és a kéj végigperzselt rajtam. Azt hittem meghalok... A torkom kiszáradt teljesen, a testem forróságban úszott és elnyelt ez a mindent felülmúló érzés. Pár másodperc és ő is ugyanezt élte meg. Jóval később az ágyon feküdve, már ruhában, próbáltam a házi feladatomra koncentrálni.
Nem nagyon ment. Egyre csak az együttlétünk járt a fejembe. Leírhatatlan volt,szavakba nem önthető. És az utána következő percek sem.
Ahogy simogatta izzadt homlokomat, én meg kifulladva öleltem. Ő azt mondta szeret, és én is mondtam, még mindig kábán az átéltek súlya alatt.
Hát ez a mi életünk. Furcsa kapcsolatunk. Örök titkunk.
Elmosolyodtam a könyveim felett. Abban a pillanatban nem is irigyeltem azt a kóbor katicabogarat az ablakomban. Akkor nem cseréltem volna senkivel, tökéletesen boldog voltam. Mert tudtam bármilyen múló is, senki sem szeret úgy, ahogy te szerettél engem Tomi, azokban a felhevített percekben. És remélem nagyon sok ilyen délutánon át szeretni fogsz még.

2017. június 29., csütörtök

Jó éjszakát!



Sziasztok!

Tudom, régen jártam erre és régen született új bejegyzés a másik blogon is. Fogom majd folytatni, de nem tudom mikor, most olyan sok minden történik velem és körülöttem, nagy változások zajlanak az életemben, hogy az írásra alig-alig jut időm. De nincs elfelejtve, és egyszer biztos be fogom fejezni. Addig is köszi a türelmet, jó nyarat és ha már nyár...itt egy kis nyári twc :P


Szerző:      xxslashxx
Cím:          Jó éjszakát!
Korhatár:   12
Szereplők:  Bill, Tom
Műfaj:        slash, twincest
Figyelmeztetések: F/F, trágár beszéd, túlzott romantika
Publikálva: 2010. július 13.




Tom ült a kör alakú asztalnál italokkal körbevéve és csak nézett maga elé.  A feje már fájt az órák óta hallgatott monoton, rendkívül hangos zenétől,torkát kaparta a cigarettafüst, a szeme pedig káprázott a villódzó fényektől.
Nézte az asztal körül táncoló, alig tizenéves lányokat, akik néha kihívó mosollyal arcukon illegették magukat mindenkinek, aki megnézte őket vagy beállt hozzájuk táncolni.
Tom nem is tudta mit keres itt. Oké, persze Andreas bulija, illett megjelenni, de úgy érezte kinőtt már az ilyesmiből, nem erre vágyik, valami mást akar, máshol lenni, mást csinálni. Kicsit többet szánt magának, mint egy béna házibulit, olcsó italokat, fülsüketítő zenét és ezt a szánalmas erőltetettséget.
Bill jelent meg az asztal mellett, kezében egy szelet tortával.
-Hoztam neked sütit. - mondta és lerakta a tányért Tom elé, aki hevesen félre is tolta.
-Légy szíves Bill, hanyagolj a süteményeddel együtt jó?! - morgott és mélyet szívott cigarettájából.
-Nem érzed jól magad?- kérdezte Bill, de Tom nem hallotta szavait a hangos zenétől.
Legyintett és szóra sem méltatta Billt, aki megunván az ácsorgást el is ment onnan.
Tom csak nézett utána. Hihetetlen hogy Billnek jó ez az egész! Ő nem is akart eljönni, Andreas erősködött és végül is Tom cipelte ide ebbe a "nagyszerű buliba".
-Egy nagy rakás...- csóválta a fejét Tom és felpattant az asztaltól, a szék, amin ült hangos csattanással zuhant a földre.
Bill nem messze állt az asztaltól. Figyelte a táncolókat, kezében egy átlátszó műanyag pohár,  amibe valami fura színű ital volt. Nem úgy tűnt, mint aki túl jól érzi magát, de különösebben azt sem lehetett látni rajta, hogy unatkozna.
-Nem lépünk le innen?- bökte oldalba Billt Tom, amint odaért.
-Tessék?- próbálta túlkiabálni a zajt Bill.
-Mondom, húzzunk el innen a vérbe! Olyan szar ez az egész, hogy mindjárt hányok!
-Na de...- értetlenkedett Bill, Tom viszont megfogta a karját és kifelé rángatta a helyiségből. Billnek annyi ideje volt csak, hogy lerakja a poharát egy asztalra.
A kinti hűvös levegő szinte arcon csapta Tomot, ugyanakkor üdítően is hatott rá csakúgy, mint a csend. Átlagos márciusi éjszaka volt.Kicsit csípős még ,de már érezni lehetett a tavaszt.
-Hova megyünk?- kérdezte Bill csodálkozva, ahogy Tom semmit mondó arccal csak ment gyorsan előre, mintha menekülne.
Elhagyták az utcát, ahol az összejövetel volt és váratlanul befordultak a park irányába.
-Tom álljunk már meg, ne rohanj úgy kérlek!- Bill megtorpant és kérdőn nézett ikertestvérére.
Tom is megállt és lassan elvette a kezét Bill karjáról.
-Mire volt ez jó?!
-Ugyan már Bill, ne játszd, meg hogy baromi nagy kedved van Andreas idióta bulijába dekkolni. El sem akartál jönni rá, úgyhogy nem kell a színjáték.- mondta Tom és körbenézett a kihalt környéken.
Sehol nem volt mozgás, se autók, se járókelők. A park kovácsoltvas kapuja kicsit kisértetiesen nyikorgott a lenge szélben.
-Te akartad, hogy eljöjjek.- mondta Bill.
-De már bánom. Meg azt is, hogy én eljöttem. Mert unalmas! Érted?!- Tom elindult a park bejárata felé.
Bill utánaeredt.
-A bulik tudod mindig ilyenek...zene meg tánc...mint általában.- mondta Tom nyomában sietve.
-Ja...tömény unalom! Unom már az egészet! A bulikat, a hülye csajokat, az idétlen zenét meg az ihatatlan löttyöket és a seggfej haverokat is, akik másról sem tudnak beszélni mint a dugásról.- mondta Tom és rákanyarodott az aszfaltos sétányra.
Bill kitartóan követte.
-Régen nem untad.
-Most úgy érzem,  egy percig sem tudtam volna tovább ott maradni! Mit csodálkozol ezen?!- morgott Tom.
Megállt egy nagy szoborcsoportnál.
Bill ekkor ért melléje.A szemében továbbra is értetlenség és kérdések tükröződtek, amikre Tomnak nem volt kedve válaszolni, nem volt kedve megindokolni miért ment el csak úgy a buliról és miért rángatta magával Billt.
-Unom a várost. És unom az egész életemet.- motyogta, de a kijelentés inkább magának szólt.
Felkapaszkodott a szoborra. Maga sem tudta miért, elkezdett mind magasabbra mászni rajta.
-Most meg mit csinálsz?- kiáltott neki Bill.
-Megnézem a kilátást!- felelte Tom.
-Gyere le, mert leesel! Ez balesetveszélyes!- toporgott Bill a szobor tövében.
-Ne nyávogj már! Mi ebben a veszélyes?! Nem is magas annyira! És már látom a fényeket.- hurrogta le ikrét Tom.
Csakugyan, narancsos és vöröses halvány fényeket látott a távolban.Talán a szomszéd város fénysugarai voltak.
Az biztos, hogy szépen világítottak. Túl szépen is talán. Reménykeltően. És Tom elvágyódott arra, ahonnan a fények jöttek.
-Miféle fényeket?- kérdezte Bill egy kis idő elteltével.
-Gyere fel és megtudod! - mondta Tom válasz helyett.
-Nem megyek, túl magas, inkább gyere le te is!- kérte Bill, de Tom ügyet sem vetett rá.
-Jaj Bill fussál már egy kört a parkban és nyugodj le. Szétmegy a fejem a nyivákolásodtól.  Az agyamra mászol...érted?!- mérgelődött Tom és megcélozta a szoborcsoport legmagasabban lévő részét ahonnan biztosan nagyon jól látszik minden.
Hogy mit akart látni pontosan nem tudta, de azt igen hogy mit nem. És ezt a szürke várost semmiképpen sem.
-Tom kérlek, gyere le! Le fogsz esni!- kiabált neki Bill.
- Bill fogd már be! Nem veszed észre, milyen kurva idegesítő vagy?!- ordította vissza neki mérgesen Tom, miközben a vaksötétben tapogatózva próbált feljebb jutni. A szobor vizes és elég csúszós volt a harmattól, azon kívül nem éppen arra volt tervezve, hogy mászkáljanak rajta.
-Most már eleget szórakoztál Tom. Gyere, menjünk haza.- mondta Bill.Tom lenézett rá. Már amennyit a sötétben látott testvéréből. Épp valami frappánsat akart mondani, mikor megcsúszott a lába és hanyatt zuhant a szoborról. Még hallotta, hogy Bill felkiált, a többi esemény kiesett az emlékezetéből.
Mikor kinyitotta a szemét Bill már ott térdelt mellette. Pár másodperc telhetett el.
-Szóltam, hogy gyere le.- mondta szemrehányóan.
Tom erre nem válaszolt semmit. Az oldala meg a háta kicsit sajgott és az egyik keze is. Bill fényt csinált a mobilja segítségével.
-Te jó ég Tom, mi történt veled?- kiáltotta Bill kétségbeesett hangon. Tom a kezére nézett. A pulóvere alaposan szétszakadt és az alkarjánál, a csuklója környékén hosszú, vérző horzsolás éktelenkedett.
-Ez csak vér...látod milyen szép piros?!- mosolyodott el, de Bill nem volt ilyen vicces kedvében.
-Szerencse, hogy nem történt komolyabb bajod. És még van kedved poénkodni?! Tényleg, ne menjünk be a kórházba? Lehet, hogy egy röntgen nem ártana...
Tom felült. A feje rögtön zúgni kezdett.
-Nem kell semmi. Jól vagyok. Csak keressünk, egy helyet ahol leülhetek és ahol kicsivel világosabb van. Nem vagyok hozzászokva a kaszkadőrmutatványokhoz.- és váratlanul felpattant jelezvén hogy Billnek nincs oka aggódni.
-Hát jó...- bólogatott döbbenten Bill és látszott rajta, hogy nem bírja követni testvére észjárását.
Nem mentek túl messzire. A park közepén szökőkút állt. Tom oda ült le és rögtön rá is gyújtott.
-Nem hiszem el, hogy dohányzol...- morgott Bill, ahogy mellé telepedett.
-Hagyjál már. Rosszabb vagy, mint anya...- fújta ki a füstöt Tom.
-Mi szükség volt erre az egészre? Rosszabbul is végződhetett volna. Tényleg oké minden? - Bill Tom csuklóját vizsgálgatta a tekintetével.
-Semmi bajom már mondtam! Mi az Bill, neked nehéz a felfogásod?!
-Lehet. De az is megeshet, hogy te nem vagy valami érthető. Kirángatsz a buliból és összevissza beszélsz, hogy ezt is unod, azt is unod. Aztán, mint egy tízéves, felmászol a szoborra meg, valami fényeket emlegetsz. A végén meg premier plánba leesel. Tudod, hogy megijesztettél!? Mond Tom beszedtél valamit, vagy mi van?- dühöngött Bill.
-Úgy érted valami ütőset? Fájdalomcsillapítót vagy antidepresszánst?- kérdezett vissza röhögve Tom.
-Igen úgy értem! Nem viselkedsz normálisan, azt lássuk be. - vágta rá Bill még mindig felháborodva.
Tom elmosolyodott és mélyet szívott a cigarettájából.
-Erre az érzésre nem hatna semmilyen fájdalomcsillapító vagy kedélyjavító.- mondta keserűen. Bill nagyokat pislogott.
-De hát mi a gond? Nem vagy boldog?
-Mi a jó kurva élettől lennék?! Csak élem a napjaimat és nem történik semmi! Kibaszottul unalmas itt már minden! Lélekölő! Vágod Bill?! És én minden reggel megígérem magamnak, hogy elhúzok végre, mégsem ülök fel arra a nyomorék buszra, hogy elvigyen egy jobb élet felé. Mégsem teszem meg és az a rohadék este még mindig itt talál. Hát ettől legyek boldog?! - magyarázta indulatosan Tom és érezte, hogy az idegességtől reszketni kezd. Régóta benne voltak ezek a gondolatok, csak éppen nem tudta kinek elmondani.
-De hát itt születtél, itt van a családod és a barátaid. - monda Bill.
-A barátaim?! Haha persze!Egy pár suttyó, akinek csak a pián, meg a kefélésen jár az a csökött agya. A barátaim? Ki? Például Andreas, aki mostanában azzal tölti minden hétvégéjét, hogy hullarészegre leissza magát, hogy egy értelmes szót ne tudjon mondani?! A családom meg...na hagyjuk...- legyintett Tom és messze pöckölte a cigarettacsikket.
-Velünk mi bajod?- nézett a csikk után Bill, majd kérdőn fordult Tom felé.
-Az, hogy elegem van belőletek is. Anya állandóan Gordonnak ugrál, aki felrakja a lábát az asztalra és elvárja, hogy kiszolgálják, de cserébe nem tesz semmit sem.Te meg Bill ne is haragudj, de egy lúzer vagy...Ennyi.- vont vállat Tom.
-Ezt nem hallgatom tovább...- Bill előkapta a mobilját.
-Mit akarsz csinálni, felhívod a rendőrséget?- gúnyolódott Tom.
-Nem. Anyáékat hívom, hogy jöjjenek értünk és vigyenek haza. Bár téged inkább az elmegyógyintézetbe kellene vinni, mert súlyos az állapotod.- Bill megnyomott egy gombot a készüléken.
-Felejtsd el! - Tom váratlanul kikapta a kezéből a telefont és belehajította a szökőkútba. Bill tágra nyílt szemmel nézte a vízben elmerülő mobiltelefont.
-Ezt igazán nem kellett volna Tom.- suttogta megbántva.
Tom is csak bámulta a fodrozódó vizet. Nem ezt akarta, csak az indulatai vitték. Nem az ital, mert szinte semmit sem ivott az este folyamán. Nem is valamiféle gyógyszerek, mert nem szokása ok nélkül bekapkodni mindent. Egyszerűen dühös lett. Mindenre.  Bill értetlen faggatózására, a saját bénaságára hogy még egy szoborról is képes leesni, de a várost elhagyni már annál kevésbé.
-Ne haragudj! - mondta halkan.
Bill nem szólt erre semmit csak ült ott reményvesztetten. Pár percig Tom is csak nézett maga elé szótlanul majd hirtelen felugrott.
-Kiveszem! - csak ennyit mondott és mielőtt Bill bármit is reagált volna, belegázolt a vízbe.
-Tom te tényleg megbolondultál! Gyere már ki! A telefonnak már úgyis mindegy! - hadonászott a szökőkút szélén Bill, de Tom nem zavartatta magát, elbotorkált a térdig érő hideg vízben és diadalittasan emelte mobilt amint meglátta.
-Megvan! Nem is hajítottam messzire. - vigyorgott és kifelé indult.
De Bill nem osztozott az örömében csak a fejét rázta csalódottan.
-Most tiszta víz lettél. Így akarsz hazajönni?- nézett végig testvérén, amikor az kiért és lehuppant ugyanoda ahol az előbb ült.
-Busszal megyünk. - rántotta meg a vállát Tom.
-Feltéve, ha felengednek minket. Mondtam, hogy hagyd a csodába a telefont, már úgyis tönkrement. - forgatta kezében a vizes mobilt Bill.
-Hátha nem. Szedd szét és hagyd hogy megszáradjon. - tanácsolta Tom.
-Majd otthon. Indulhatunk? - süllyesztette Bill a zsebébe a mobilt.
Tom még nem akart hazamenni.Nem volt álmos és fáradt sem. A keze sem fájt már annyira. Érthetetlen haragja elmúlt, de mardosta a bűntudat, amiért ezt csinálta. És hogy úgy beszélt Billel,  mint egy kutyával. Pedig milyen aggódva hajolt föléje mikor leesett a szoborról. Igazi féltés volt az arcán, nem megjátszotta. Ő viszont eléggé el nem ítélhetően viselkedett vele, és amiket mondott...
-Nem maradhatnánk még? - kérdezte.
Bill fura képet vágott.
-Minek? Azt hiszem, ma már megvolt minden, amit el lehet képzelni, sőt az is amit nem.
-Bocsáss meg! Nem akartam tönkretenni a mobilodat. És nem akartam olyan szemétségeket mondani. Nem igaz, hogy lúzer vagy Bill. Csak épp nem vagy olyan, mint én.
-Miért te milyen vagy? - vágott Tom szavába Bill.
-Azt hiszem kiégett vagy elfásult, vagy hogy mondják. Akinek már minden mindegy, és aki csak mondja, hogy elmegy innen, mégis marad. Az az igazság hogy csalódtam a barátaimban, akik már nem is annyira barátok, ahogy kezdünk felnőni, csajoznak, buliznak, tesznek rám és a közös balhékra és szép lassan minden emlék elhalványul. Nem érzem, hogy otthonom lenne ez a hely.  - Tom a földet bámulta és figyelte, hogy csepeg a nadrágjából a víz.
-Értelek Tom.- bólogatott Bill.
-Tudom, hogy értesz.És azt is hogy te nem ilyen vagy. És ez jó...
-De nem kellene, hogy ezt érezd! Én itt vagyok, rám számíthatsz, bár nem hinném, hogy az én társaságom kellene neked! - mosolyodott el Bill.
-Most jó hogy itt vagy Bill és köszönöm! Talán ez az este kellett, hogy rájöjjek, te vagy a legjobb barátom....illetve te vagy az egyetlen barátom...És miattad lehet, hogy nem is ülnék fel arra a buszra, ami a nagyváros fényei felé vinne...- Tom arcán is megjelent egy halvány mosoly.
-Azok a fények, amiket annyira látni akartál a szobor tetejéről?- kérdezte Bill.
Tom bólogatott és keze Bill kezéhez ért.
-Hideg a kezed.- mondta Bill.
-Fázom. - suttogta és közelebb húzódott Billhez, majd testvére arcát kezdte nézni. Sokat gondolkodott már régebben is mert nem értette, hogy akik egyszerre születnek, miért ilyen különbözőek mégis. Bill kedves volt és különleges. Talán épp olyan magányos, mint ő de ezt mégis jól viselte és próbálta a legjobbat kihozni a helyzetből. Nem rendezett jelenetet, nem hisztizett és nem csinált nyaktörő mutatványokat, csak mert unta az egészet. Tele volt a szíve szeretettel és Tom ezt gyakran elfelejtette, nem törődött testvére érzéseivel. Igazság szerint már a saját magáéval sem.
Nézte Billt, ahogy ott ült vele szemben a szökőkút szélén, ölbe tett kezekkel és ezerféle kimondatlan kérdéssel a tekintetében.
-Nem is olyan rossz ez az este. - mondta váratlanul.
-Ahogy vesszük Tom. Fogalmazzunk úgy, hogy nem mindennapi. - javította ki Tom szavait Bill.
-Te sem vagy az! - Tom szemei végigsiklottak ikertestvérén.
-Én?!- Bill meglepett arcot vágott.
-Aha.
-Na, ezt sem mondtad még nekem. Azt hogy lúzer azt igen de hogy....
-Hé haragszol még? Nem akartam tuskó lenni...- Tom még közelebb ült Billhez és végigsimított az arcán, Bill csodálkozva nézte.
-Nem haragszom. De te mit csinálsz?- kérdezte álmélkodva.
Tom odahajolt Billhez és megcsókolta a homlokát, aztán Bill arcát és végül ügyetlenül a száját. Bill elhajolt tőle.
-De Tom, mi van veled?!  - dadogta zavartan.
Tom a fejét rázta.

-Nem tudom...csak úgy...- válaszolt halkan és újra megcsókolta Billt. Azt várta, hogy testvére megint elhúzódik, de döbbenten tapasztalta, hogy Bill ajkai készségesen szétnyíltak, ahogy találkoztak az övével.
Tom nem tudta, ezt miért csinálja...Pár hónapja Andreas részegen azt mondta hogy Bill az egyetlen fiú akit megdugna, mert annyira lányos, hogy már már izgató. Ezen nevettek és Tom mondott pár csúnyát a barátjára, de szöget ütött a dolog a fejébe és egy délután alaposan végignézte Billt, amint a nappaliban a tankönyve felé hajolva olvas.  Gyomrában fájdalom ébredt tőle és belátta Andreas részeg fecsegésének van alapja. Bill felkavaró és valamilyen módon izgató a számára.
Tom keze végigfutott Bill haján aztán a vállán, majd le a hátán és türelmetlenül nyúlt be testvére ruhája alá.Bill kicsit megugrott az érintésétől, nyilván mert hideg volt a keze, vagy mert megijedt, bár ennek utána semmi jelét nem mutatta.
Tom megszédült, ahogy ott csókolóztak a kihalt parkban. Arra gondolt milyen vicces lenne, ha épp pár jól működő térfigyelő kamera kereszttüzében csinálnák mindezt. Végre valami izgalmas történne ebben a porfészekben...
Bill teste forró volt, ahogy végighúzta tenyerét rajta. Érezte testvére bátortalan érintését az ő ruhái alatt is. Már nem is fázott, pedig nadrágja még mindig vizes volt, de melegítette, mi több felhevítette Bill közelsége és ahogy csókolja, mintha sosem akarná abbahagyni, holott az előbb még ő csodálkozott a legjobban.
Tom keze Bill ruhái alatt testvére nadrágjában ütközött, gyorsan elkapta a kezét onnan és most ő hajolt el Bill arcától.
-És veled mi van Bill?! Miért engedted meg? - kérdezte nagy sóhajjal.
-Talán mert jó...- felelte bizonytalanul Bill és látszott rajta hogy most zavarba hozta Tom kérdése és átható pillantásai. Gyorsan a szökőkút irányába nézett, mintha valami érdekes lenne ott, pedig csak néma sötétség ült a vízen.
Tomnak pedig akaratlanul is eszébe jutott újból Andreas kijelentése.
-Hm, egyszer Andreas részegen azt mondta, hogy lefeküdne veled mert olyan vagy mint egy lány...vagy legalábbis valami ilyesmi...- mondta röhögve és élvezte ahogy Bill megrökönyödve néz rá.
-Micsoda?! - Ezt mondta?
-Hát ja, és tényleg van ebben valami, mert ahogy csókoltál és egyáltalán ahogy hagytad magad nekem is. Tutira veszem, hogy te is ugyanúgy sikítanál és ugrálnál alattam, mint bármelyik hülye picsa a környékről....Mondjuk bepörget hogy ilyen vagy, nem hittem volna hogy így is tudsz hatni rám...- Tom Billre nézett és már érezte, hogy nem kellett volna ilyen kegyetlenül őszintének lennie. Bill arca elkomorult és felpattant a szökőkút pereméről.
-Nem esett jól hogy ezt mondtad, még ha ez is a véleményed. Durva vagy és közönséges Tom! - ezzel elindult a park kijáratához.
-Hé Bill ne hisztizz, így tényleg olyan vagy mint egy csaj! Legalább várj meg!- ordította utána Tom, de Bill nem szólt vissza, sőt meg sem fordult, csak ment egyenesen és rövidesen eltűnt Tom szeme elől.
Tom egy darabig ott ült, de fázni kezdett és amúgy sem érezte értelmét a maradásnak.
A közeli buszmegállónál találta meg Billt. A váró üvegfalának dőlve álldogált.
-Mondhattad volna, hogy idejössz...- állt meg mellette Tom.
-Ne szólj hozzám kérlek!- mondta Bill, amint Tom a közelébe ért.
Igy hallgattak és a busz is lassan megérkezett.
Egész úton szó nélkül ültek egymás mellett a szinte teljesen üres járaton. Bill bámult kifelé az ablakon, Tom meg maga elé szintén ugyanúgy. Üres tekintettel. Valami szomorúság szállta meg belül. Nem akarta megbántani Billt, de úgy tűnt végképp elbarmolta a helyzetet. Pedig csak őszinte volt, még ha nyers és szókimondó is a stílusa, nem hazudott Billnek.
De mindegy...elrontotta...Mindig elront mindent...
Hazáig egy szót sem szóltak és amint beléptek a házba, Bill már ment is fel a szobájába.
Tom ledobta szétszakadt pulóverét a fürdőszobában a mosógép tetejére és felhúzta pólóját. Az oldala tiszta véraláfutás volt.
A kezére nézett, hosszú, véres horzsolás futott végig az alkarján.
-Estem volna nagyobbat, hogy szétmenjen az a hülye fejem...- mondta dacosan a tükörnek.
Nem akart otthon maradni, hiába volt már nagyon késő éjszaka. Nem tudott volna most nyugodtan befeküdni az ágyába és elaludni. Menni akart...mindegy hogy hova...
Gyorsan kivett egy másik pulóvert és nadrágot a szekrényéből majd kilépett a folyosóra. Nagyot dobbant a szíve, mikor látta hogy Bill szobájának ajtaja résnyire nyitva van és hogy fény áramlik ki a onnan.Tehát Bill sem alszik még és talán bocsánatot kérhet. Tom összeszedte magát és benyitott.
Bill az ágyban feküdt, lecsukott szemekkel, de mikor meghallotta az ajtó nyikorgását kinyitotta a szemét.
-Hova mész?- kérdezte álmos hangon.
-Passz....Járok egyet, de lehet, visszamegyek Andreas bulijába.- válaszolta halkan Tom és zavartan lesütötte a szemét.
-Azt mondtad, Andreas bulija unalmas...- ingatta a fejét Bill.
-Az is. Totál unalmas. De jobb lehetőség nincs. Most még nincs.- helyeselt Tom.
Végre rá mert nézni Billre és látta hogy ikre mosolyog, nem látszott már, hogy neheztelne rá és ez megnyugtató volt, Tom mégsem tudott megszólalni.
-Egész jól csókoltál meg...- mondta Bill váratlanul.
Tom hirtelen nem tudta mit mondjon. Jólesett neki és meglepte, amit Billtől hallott.
-Te sem panaszkodhatsz, tudod hogy húzd fel az embert...- támaszkodott az ajtófélfának, hogy zavarát elrejtse.
-Mert olyan vagyok, mint egy lány ugye...
-Hé...nem akartalak megbántani, azzal amit mondtam. Bocsáss meg, tudom hogy bunkó voltam...de hazudnék, ha azt állítanám hidegen hagyott és nem érintett meg, amit ma éjszaka csináltunk. - vágott Bill szavába gyorsan Tom és érezte hogy forróvá válik az arca.
-Elég érdekes volt...igen...és tudom, hogy nem akartál fájdalmat okozni...nem haragszom...felejtsük el a haragot!- Bill ismét lecsukta a szemeit.
-Köszönöm. Most azt hiszem, megyek.- Tom keze már az ajtó kilincsén volt, de még megállt egy pillanatra.
Elnézte Billt, ahogy fekszik a párnák közt és a lámpa fénye beragyogja az arcát, ahogy a haja szétterül az mintás ágyneműn. Ismét az a fájdalom volt a gyomrában, mint mikor tetőtől talpig végigmérte ikrét pár hónappal ezelőtt.
-Tudod mit Bill...egyszer majd közösen szállunk fel arra a buszra, ami a fények felé visz el minket.- mondta.
-Fények?! Amiket el akarsz érni a nagyvárosban?- kérdezte Bill félálomban.
-Igen. Magammal viszlek jó? Szeretném, ha velem jönnél...Hallod?
De Billtől nem jött válasz.
Elaludt.
Tom az ágyhoz ment és betakarta. De nem tudta csak úgy otthagyni. Elfogta a gyengeség és leült Bill ágyának szélére.
Csak nézte alvó testvérét. Percekig.
Közben meg hallgatta az éjjeliszekrényen ketyegő ébresztőórát és úgy érezte minden múló másodperccel többet jelent neki Bill.
Bill arcán átsuhant egy futó mosoly...mintha ezzel a mosollyal adta volna beleegyezését, hogy felül Tommal arra a buszra és együtt nézik majd a ragyogó nagyvárosi fényeket.
Tom végül felállt az ágy széléről és lekapcsolta az lámpát. Ismét az ajtó fele indult, de tudta hogy most már kimegy rajta és hagyja Billt aludni.
-Jó éjszakát Bill!- mondta még és kilépett a szobából.
Léptei halkan kopogtak le az emeletről és ugyanilyen halkan csukta be maga után az ajtót.
A házat pedig ellepte az éjszaka sötétje és csendje.